Neeem, nem mentünk el az Amazonasig! Csak egy Madridtól kb. 30 km-re lévő kalandparkba. Az ötletet még májusban kaptam a kollegáimtól, amikor is éppen azon törtem a fejem, hogy mivel is lepjem meg MA-t a 3. évfordulónkra. Miután nem sokkal korábban állapítottam meg, hogy MA a természetben tett kirándulásaink alkalmával teljesenen képes ellazulni és kivételes alkalomként nem gondolkodni, és rágódni a világ nagy és megoldatlan problémáin, így ideálisnak tűnt az ötlet: fáról fára mászni mindenféle kötelek és lécek segítségével.

Nos, május óta mostanra sikerült összehozni, hogy el is menjünk. Vasárnap reggel felkerekdtünk tehát, és irány a Sierra de Madrid, vagyis a Madrid környéki hegyvidék. Megérkezvén úgy kb. 10 fokkal hidegebb idő fogadott minket mint amiből Madrid központjából elindultunk, de még így is 27ºC körül járt a hőmérő higanyszála, így nem panaszkodhattunk.

A parkban először felszereltek minket. A derkunkra erősítettek egy hegymászó övet, aminek egyébként biztosan van hivatalos, szép szakmai neve is, de mivel nem vagyok túl jártas ezen a területen, nekem ez már csak hegymászó öv marad. Arra a belelülős övre gondolok, amin mindenféle kapaszkodást és biztosítást segítő kütyük lógnak. Ez esetben jutott fejenként két karabíner (na, azért valamit csak tudok én is) és egy kötélen való legurulást elősegítő csiga. Miután mindez ránk került, jöhetett a bevezető tanfolyam. Egy hasonló stílusban beöltözött raszta srác az előző esti bulitól még kicsit fátyolos hangon, de viszonylag meggyőzően rágta a szánkba, hogy  mit, hogyan is kell csinálni. Miután úgy tűnt, hogy mindenki megjegyezte, hogy a karabínerek haragszanak egymásra, és ezért mindig egymásnak háttal kell a kettőt a fák közötti vezető és biztosító drótokra akasztani, hogy egy-egy feladat végén a fatörzshöz érve az egyiknek mindig csatlakoznia kell valahol a biztosító dróthoz, hogy a csigának mindig a két karabíner között kell elhelyezkednie, valamint sok egyéb más mellett, hogy ha egy, két fa között kifeszített drótkötélen csúszol, akkor az ismeretlenbe való megérkezésed után "libre"-t vagyis szabadot kell kiáltanod, utat engedve ezzel a következő őrült vállalkozónak, szóval miután mindezt nagyjából megtanultuk megkezdhettük a gyakorló feladatokat. Itt a lényeg az volt, hogy a leggyakrabban előforduló akadályokat az ember – őrültségekre magát alkalmasnak hívő fia (és esetünkben lánya) – begyakorolja az oktató (lassan magához térő raszta gyerek) vigyázó szemei előtt, és lehetőleg olyan magasságban ami még egy magamfajtában sem kelt kellemetlen érzéseket.

Sikeresen túlestünk tehát a tűzpróbán, így immáron önállóan is nekikezdhettünk az akadálypályáknak. MA elöl, Gabika utána. Kötéllétrán fel a fára, a cél a következő fa elérése egy függőhídon, aminek kb. méterenként vannak csak keresztlécei. Ha ez megvan, egy függőlegesen kifeszített hálón kell átvergődnöd magad, kézzel-lábbal kapaszkodva. Eddig még élveztem is – volna, ha az utánunk jövő csapat első embere, egy srác, nem gondolja sokkal gyorsabbnak magát annál a béna csajnál aki előtte szerencsétlenkedik (ez lennék én) és nem mászna teljesen a nyakára, amitől a szerencsétlenkedő lány (én) nem csinálna mindent még esetlenebbül. No, de mindettől függetlenül sikerrel eljutottam a következő pontig. Itt újabb függőhíd szerű valami kötvetkezett, ám ezúttal farönkök képezték a keresztléceket, ráadásul nem volt semmilyen korlátnak nevezhető kötéldarab melleted. Ehelyett a farönkök között lógtak  be függőlegesen kötelek, amiket kisebbfajta Tarzan szerű ugrásokkal kellett (volna) megragadni, hogy át tudj lendülni egyik rönkről a másikra. Na, ezt már nem élveztem annyira… Dehát, ha már vállalkoztam rá, nincs mese, folytatni kellett. Szerencsére könnyebb feladat jött egy újabb függöhíd képében, ahol ismét volt oldalsó kapaszkodókötél. A lelkesedésem azonban csak addig tartott, amig elém nem került az újabb akadály: a nagy semmi két fa között, kb 4-5 méteres magasságban. Ennek a nagy semminek a hozzád közelebb eső faág-végén van egy hosszú, liánra emlékeztető kötél a végén egy fa tányérral. Aki járt annak idején – még amikor csak évente párszor lehetett külföldre menni – Szlovákiába síelni, annak biztosan rémlenek a tárcsás felvonók, azok a bizonyos rudak a telefontárcsával a végükön, amit a két lábad közé téve kellett a feneked alá kell tenni, hogy fel tudjon húzni a felvonó. Na, ez pont ilyen volt, csak fából és kötélen lógva. Ja, és az előbb már említett 4-5 méteres magasságban. Hát, mit mondjak, itt már erősen elgondokodtam rajta, hogy miért is kell nekem mindig ilyen eredeti ajándékokat kitalálni, és hogy nem lett-e volna egyszerűbb egy doboz bon-bont vennem… Más választásom azonban nem lévén, nekiveselkedtem, és lesz ami lesz alapon belevetettem magam a nagy semmibe. Túléltem. Túléltem, de a szervezők számoltak ezzel a lehetőséggel, így a következő feladatot is hasonlóra tervezték: nagy semmi a közepén egy liánnal. A különbség mindösszesen csak annyi volt, hogy itt az egyik lábadat kellett egy kengyel szerű valamibe beletenned, és így átrepülnöd egyik fáról a másikra.  Itt már eljutottam arra a pontra, hogy leginkább bárhova máshova szívesebben kívántam volna magam, mint a fák közé tarzanosdit játszva. Szerencsére még mielőtt teljesen kétségbe estem volna , megláttam a szemközti fáról lefelé vezető függőlépcsőt. Igen, itt a vége! Akkor már csak ezt kell túlélni, és lemászhatok! A lépcső azonban nem az volt aminek látszott. A pálya ugyanis bizony folytatódott, de ez engem különösebben már nem érdekelt. Célbavettem az első menekülésre alkalmas létrát, és irány a föld. Talaj a lábaim alatt!!! Micsoda érzés!! 🙂

Ezzel az én Tarzan-kalandjaim véget is értek. MA még folytatta, söt láthatólag élvezte is a dolgot, aminek én nagyon örülök, elvégre ez volt a célja az egésznek. 🙂  Miután biztos talajt éreztem a lábaim alatt tulajdonképpen már én is meglehetősen  jól éreztem magam. Egész élvezetes mások szerencsétlenkedéset alulról szemlélni. ;-p

Miután MA is túlteljesítettnek nyilvánította a napi sport és adrenalin mennyiségét, nem maradt más hátra mint egy séta a közeli, hegyek közti strandig, egy kellemes ebéd elfogyasztása és egy pihentető, jól megérdemelt szieszta a zöldben!