A bristoli utazást már egy jó ideje megszerveztük. MA egyik unokatesója a sok közül van ott Erasmuson, és már többször hívott, hogy menjünk, látogassuk meg őt. Kihasználtuk hát, hogy itt december 8-a ünnep és így teljes 3 napra elmehetünk. Egy hosszú és fárasztó hét után pénteken délután indultunk. A Bristol International Airport-ra (oh, yeah) végül már sötétedés után érkeztünk meg, bár ha figyelembe vesszük, hogy Anglia ezen részén már délután 4 órakor sötét van, akkor ez ugye nem jelent semmit. Első kalandként megpróbáltunk eljutni a reptérről a városba, lehetőleg úgy, hogy Diego lakhelyéhez a lehető legközelebbi megállóba érkezzünk. Az alapján a kis információs füzet alapján, amit indulás előtt összeállítottam összesen 2 busz megy a reptérről a városba. Ez eddig rendben is van, csakhogy azt az információt már sehol sem említették, hogy ezek a buszok fél óránként közlekednek. Nem baj, vártunk. Aztán megpróbáltunk fizetni, de nem tudott visszaadni a sofőr. Váltsuk fel apróra. Csak a busz el ne menjen… nem ment. Szerencsénk volt. Sikeresen megtaláltuk a Diego lakásához legközelebb eső megállót is, ahol ő maga várt bennünket. Első körben a közértet céloztuk meg az aznapi vacsora beszerzése érdekében. A rengeteg félkész és készétel megcsodálása, valamint az Anya márkanevű krumpli felfedezésén túl bevásárlás közben ízelítőt kaptunk az angol lányok bulis öltözködési szokásaiból: az alap darab szinte mindig egy lehetetlen színű, mini ruha, abból a fajta anyagból, amit még elegánsnak is lehetne mondani, ha nem lennének rajta lehetetlennél lehetetlenebb masnik, fodrok és virágok, valamint a hossza nem lenne az elfogadhatónál rövidebb. De az. Én nem tartom magam egy prűd valakinek, de azért ezek akkor is nagggggyon rövid kis ruhácskák. Az összeállításhoz tartozik amúgy jó esetben (!) egy vékony harisnya, esetleg egy kis kötött felső és szinte mindig nyitott, nyári szandál. Kabátot nem vesznek, minek az? Elvégre csak tél van, meg amúgy is hogy nézne már ki egy kabát a szandállal?

A következő, számomra elgondolkodtató dolog a lakásba való megérkezésünk volt. A kép a szokásos Erasmus-lakások képe: ez esetben 2 francia, 1 német lány és 2 spanyol fiú osztozik egy lakáson. Van egy fürdőszobájuk, egy külön WC-jük és egy nagy konyhájuk, mindenkinek a maga kis szekrényrészével. Ez eddig teljesen normális. Ami számomra elkeserítő, az az, hogy az ilyen erasmus közöslakásoknál normál állapotnak számít "A Kosz" is. De akát mocskot is írhatnék… Diego szobája még rendben volt, de ahogy kiléptél a folyosóra máris szembeszaladt veled egy porcica, majd mire a konyhába vezető pár méteres utat megtetted a zoknid talpa feketére váltott, teljesen függetlenül attól, hogy milyen volt az alapszíne. A mosogatóban halmozódtak a mosatlan edények, a kajamaradékok a pulton és az asztalon… a fürdőszoba még a helyzethez képest rendben volt, a WC-t viszont inkább nem részletezném. Most persze ennek a lakásnak az állapotáról írok, de tulajdonképpen nem is kell csak erre szűkítenünk a kört, mert sajnos a kollégiumok többségében, és az általam megismert fiatalok többsége esetében is így van. Nem értem én ezt. Ezeknek a fiataloknak a legtöbbje ad magára, frizurát csinál magának mindahányszor kiteszi a lábát a lakásból, márkás ruhákban jár, sminkeli magát, tehát összességében egy ápolt ember benyomását keltik. Miért hanyagolják akkor el a lakásukat? Miért jó nekik koszban és piszokban élni? Nem hiszem, hogy ezt látnák otthon. Vagy túl naív vagyok? Viszont, ha nem ezt látják otthon, akkor miért nem képesek kitakarítani maguk körül? Mert nekik kéne megcsinálni és ahhoz már lusták? És mi lesz, ha már majd családjuk lesz? Koszban mocsokban fogják majd nevelni a gyerekeiket vagy addigra esetleg benő a fejelágyuk? Bár, 20 év körüli fiataloknak azért már illene legalább erre a szintre eljutniuk. Na jó, nem filozofálgatok tovább, csak ilyen és hasonló esetekben mindig elgondolkozom rajta, hogy nem nekem vannak-e túlzott elvárásaim az élettől és nem én veszem-e túlontúl komolyan is azt…

Ezen kis kitérő után térjünk hát vissza Bristolra. A várost szombat délelőtt kezdtük el felfedezni, igaz csak a hatalmas függőhíd megtekintéséig jutottunk, mert aznap egy pici kis fürdővárosba, Bathba és Stonehengebe terveztünk menni. Ez utóbbi sajna nem jött össze, mert Diego addig szervezkedett, hogy pont sötétedésre értünk volna Stonehengbe, annak meg ugye nem sok értelme lett volna. Nem baj, így legalább – ahogy kedvenc spanyoltanárnőm mondaná – lesz miért visszamenni! 🙂 Bathba mentünk tehát, ami egy a világörökség részét képező, rettentő hangulatos kis városka, mely hatalmas, máig működő, római kori fürdőjéről híres. Alaposan bejártuk egész Bath-t, megnéztük a fürdőt, a katedrálist, bejártuk a folyópartot, a kis utcákat és meglepődve tapasztaltuk, hogy valószínűleg az egész környék összes városából és falujából mindenki pont aznap vetődött el ugyanoda, ugyanis minden tele volt emberekkel. Így persze még hangulatosabb volt a karácsonyi vásár is. Bristolba visszaérve még tettünk egy nagy sétát a városban, hogy az esti hangulatát megismerjük. Végigjártuk a folyópartot, megnéztük a Bristolban született Cary Grant életnagyságú szobrát, (nem kicsi!) és mire hazaértünk olyan fáradtak voltunk, hogy még az esti bulit is kihagytuk, de így legalább kipihentük magunkat másnapra, amire mint kiderült szükségünk is volt.

Vasárnap reggel már 8:30-kor kiléptünk a lakásból. Diego még nagyban szundított kipihenvén a buli "fáradalmait", mi pedig a nyakunkba vettük a várost. Hideg volt és rajtunk kívül alig volt valaki az utcán, de pont ez volt benne a különleges. A folyóparton most már világosban is megnéztük a milleniumra épített modern városrészt, valamint egy információs gép segítségével megtudtuk, hogy hozzánk képest merre esnek éppen a különböző bolygók, napok, csillagok, műholdak. Ez is és a dérrel borított katedrális és a városháza együttese is sokkal jobban tetszett így mint emberekkel telve. Engem kicsit a Csokoládé című film azon jeleneteire emlékeztetett, amikor korán reggel az egész falu misére megy, a szigorú pap az ajtóban várja a híveket, minden párás és ködös, az emberek meg szép sorjában érkeznek a templomba. Amúgy a pap valóban ott volt az ajtóban igaz, itt nagyon kedvesnek tűnt, a hívek is jöttek és jöttek és mint azt már korábban említettem a hideg, és a pára sem hiányzott. 🙂 Mire felértünk az egyetemhez azért benépesedtek az utcák is. Aznap csak a főépületet néztük meg, a többit Diego akarta megmutatni másnap. Maga az egyetem kívülről a jellegzetes (MA szerint "tipikus") angol egyetemi épületek egyike, a főbejárati résznél tovább azonban nem engednek. Látogatóknak tilos az Á. Azért így is tátottuk a szánkat, mert az egész a hatalmas szines üvegablakaival inkább emlékeztetett egy katedrálisra mint egy tanintézményre. Miután picit felmelegedtünk körbegyalogoltuk a várost, megkerestük a valaha épített legelső metodista épületet, láttunk sok templomot, voltunk itt is a karácsonyi vásáron és végigjártuk a tradícionális élelmiszerpiacot is. Érdekes volt a halakat és húsokat hűtőpult nélkül, csak úgy az utcán lévő asztalokon látni… hidegnek hideg volt, de ennyire? Vagy lehet, hogy mi csak az állandó mozgás miatt nem fáztunk? 🙂 Végül a sok finomság láttán elcsábultunk ebédre, és jól be is lakmároztunk. A városnézést egy újabb templommal folytattuk, majd lesétátunk az állomásig és tovább csodáltuk az épületeket. MA-nak nagyon tetszenek a tégla épületek, különösen, ha többfajta színű téglából készültek. Miután Bristolban a legtöbb épület ilyen, én nem is tudom, hogy maradt-e akár csak egy is amiről nem lett fényképünk… 🙂

A későbbiekben Diego is csatlakozott hozzánk, és mostmár hármasban gyalogoltunk tovább. Megnéztük a Christmas Steps-et, vagyis a karácsonyi lépcsőt, amit egész évben így hívnak, és nem más mint egy pici lépcsős utca, bájosnál bájosabb üzletekkel. A délután további részét pedig egy hatalmas félig nyitott, félig zárt bevásárlóközbontban töltöttük, ahol a fiúk kigyönyörködték magukat az építészeti megoldásokban. (Ok, nekem is tetszett, na.) Vacsora és egy röpke kis otthoni pihenő után pub túrára szántuk el magunkat. A nagy függőhíd éjszakai kivilágításának megtekintése után három helyet céloztunk meg, az egyiken egy srác élőzenél, méghozzá egészen jól, a másik egy varázslós lett volna, ahol sörözgetés közben mindenféle trükköket lehet megtekinteni, de mint kiderült ez a hely vasárnaponként zárva. A harmadik hely igazándiból nem is pub, hanem sidrería. A sidra almabort jelent, tehát egy borozót kell elképzelni, ebből is a pincehelyiség típusút. A hely tömve fiatalokkal, hangulatos zene szól, és csak és kizárólag sidra-t szolgálnak fel benne. Abból viszont töménytelen mennyíséget mindenféle ízben. Még saját házirendje is van, mely szerint ha bármilyen más italt kérsz a különféle almaborokon kívül, akkor bizony kitessékelnek a helyiségből. Azért ezt mégsem kockáztathattuk meg, ugye? 😉

Másnap reggelre maradt még az egyetem részletesebb megtekintése. Diego szó szerint beszöktetett minket egy hátsó ajtón, bár szerintem senkinek nem tűnt volna fel az sem, ha csak úgy besétálunk. Elvégre azért nem volt az még olyan régen, hogy mi is diákok voltunk, meg amilyen gyerekesek tudunk lenni néha, simán beférünk még általános iskolába is! 🙂 Mindenesetre biztos ami biztos alapon inkább beszöktünk, méghozzá egészen a gépész laborig, ahol Diego a diplomamunkája gyakorlati részét csinálja. Én nem tudom, milyen otthon mondjuk a BME hasonló laborja, de ez egészen lenyűgöző volt. Tele gépekkel, számítógépekkel, még egy egész repülőgép szárny is volt bent, ami szintén egy diplomamunka alapját képezte egykoron. Ezek után már csak annyira maradt időnk, hogy körbejárjuk az egyetemi városrészt, aztán rohamtempóban száguldottunk vissza a lakásba a bőröndjeinkért, hogy elcsípjük a kiszemelt reptéri buszt. Azt ismét nem sikerült megértenem, hogy miért jó az, hogy a reptérre menő busz össz-vissz 3 helyen áll meg az egész városban, dehát ez van. Ezzel bristoli kis kiruccanásunk véget is ért. 

A végére még megemlítenék pár apróságot, köszönhetően annak, hogy végtére is két mérnökkel utaztam. Tehát: A folyópart épületei szinte mind 10 évnél fiatalabbak, mely előbb említett két mérnökember szerint igazán figyelemre méltó a városfejlesztés szempontjából. (Ha ők mondják.) Aztán, az összes nyilvános és nem nyilvános garázs nyitott. Úgy értem a parkolóházak is, és a magán garázsok is. Még akkor is, ha azok az épületek alagsorában találhatóak. Mélygarázs mint olyan tehát nem létezik. Vagy legalábbis mi nem találtunk ilyet. Végül pedig az erkélyek: mind kivétel nélkül erkély. (Na, ezt most jól megaszondtam.) Szóval azt akarnám elmagyarázni, hogy mind kilóg a házak síkjából (ezért a magyarázatért szintén mérnök Apu majd biztosan jól fejbekólint, hogy hogy lehet ilyen szakmaiatlanul fogalmazni…). Ez amúgy nekem biztosan nem tűnt volna fel magamtól, mert otthon is ilyen az erkélyek többsége, de itt spanyoléknál valóban inkább a zárt, az épületből nem kitüremkedő teraszféléket részesítik előnyben. Ennyi. Érdekes. Szerintem. Szerinted?