Update ezúttal már Hannoverböl
Tudom, sokszor írom ezt, hát tartsuk meg eme jó szokást: sok minden történt amióta nem írtam. Ott van például rögtön Hollandia, aztán voltam otthon, Oktoberfesten, Hannoverben Anyuékkal, kirugattam magam a munkahelyemröl (erröl majd mesélek egyszer kicsit részletesebben is) és végül kiköltöztem véglegesen Németországba. (A véglegesen fogalmába most inkább ne bonyolódjunk bele…) Nézzük hát pontról pontra az eseményeket.
1. Hollandia
Többször készültem róla egy jó kis összefoglalót írni, de valahogy soha nem jött össze, csak félig készült el, pedig nagyon de nagyon tetszett mindkettönknek! Lehet befejezem, megérné… Azt viszont elhatároztuk, hogy az elkövetkezö évek valamelyikében, ha már itt van mellettünk, mindenképp visszemegyünk egyszer tavasszal egy hétre és megnézzük ami még kimaradt. Például a tulipánokat. 🙂
2. Oktoberfest és Hannover Anyuékkal
Cátenonnal voltam, elég húzos egy út volt, mert hajnali 5-kor keltem, hogy elérjem a gépet, és ha jól emlékszem a buli után valamikor hajnali 3-kor voltunk ágyban Münchenben. Azt is csak azért, mert másnap azért emberi idöben illett megjelenni az irodában. Azt hiszem ebböl is látszik, hogy nagyon klassz volt. Hatalmas hangulat van, és persze az is sokat dobott a latba, hogy az egész csapatunk beöltözött, a fiúk Lederhose-ban mi lányok meg Dirndl-ben feszítettünk. Fantasztikus egyébként, hogy ez a beöltözés nem csak egy turistás dolog, az egész városban mindenfelé látni népviseletet hordókat. A sátraknál és bennük is folyton megy az éneklés, de olyan délután 5 óra körül kezdödik az igazi buli. Én személy szerint büszke vagyok rá, hogy két egész Mass-nyi sört legyürtem magamba. Söt, nem is legyürtem, hanem gond nélkül megittam. Igaz müncheni barátnöm szerint ez semmi, de tölem hatalmas teljesítmény. Az éneklésen, félcsirke és Brezel evésen kívül említésre méltó még, hogy löttünk egy hatalmas plüss állatot a fönök 4. frissen született kislányának, az estét pedig az egyik helyi diszkóban zártuk, úgy ahogy voltunk, Dirndlben és Lederhoseban, de valahogy így volt ez jó, egyébként is mindenki abban volt.
Aztán másnap pár óra munka után irány Hannover, ahova este Anyuék is megérkeztek és aztán 3 nagyon klassz nap következett. Pénteken még innen dolgoztam, de aztán hétvégén kirándultunk, várostnéztünk, együtt voltunk karácsony óta elöször ming a négyen. 🙂
3. Kirugattam magam a munkahelyemröl
Na, ez egy hosszú történet… nem sok kedvem van róla írni, mert csak felhúzom magam megint, összefoglalva annyi, hogy kioderült, hogy egy átszervezés miatt mégse tudok a Cátenonnal kijönni Hannoverbe. Ez persze ennél csúnyább körülmények között derült ki, de most tényleg nem akarok belemenni. Majd még írok róla, mert tanulságos a dolog. Most csak annyit, hogy megegyeztünk, hogy kirúgnak, hogy legalább munkanélküli segélyem legyen. Aztán az se lett. Ez meg megint egy másik történet. Majd arról is írok. Az is tanulságos.
4. Kiköltöztem véglegesen Németországba
Az idöpont: November 17. 12-én Babyék feljöttek értem Madridba, telepakoltuk az autójukat, búcsuebédeltünk a sarki asturiai étteremben, ahol egyébként az elsö vacsoránkat is elköltöttük amikor majd 4 és fél évvel korábban beköltöztünk abba a lakásba. Nem volt villany az elsö héten, így a környék összes éttermét felfedeztük. A villanytüzhely hátránya…
Szóval eslökörben leköltöztem Valenciába, aztán másodikban meg egy börönddel és egy kézipogyásszal elrepültem elöbb Bécsig. Ott 5 óra várakozás következett, ami sajnos túl hamar eltelt. Mondom ezt azért, mert Apuék kijöttek és így persze repült az idö. Aztán meg én tovább, egészen Hannoverig. Azóta meg itt… végre újra együtt. 🙂
Bevezetés–leginkább Hannoverröl, de rejtett utalások is vannak ám!
Több mint egy hónapja nem írtam, pedig voltak történések böven, söt annyi, hogy szinte követni se tudtam öket. Persze az is benne van a dologban, hogy szinte minden szabad percemet az Interneten töltöttem, ahol minden féle lehetetlen jelentkezési lapokat töltöttem ki, ahol még majdhogynem az óvodai ajánlásaimat is csatolnom kellett. Ha épp nem Interneten voltam, akkor e-mailt írtam, motivációs levelet szabtam az adott állásra, bizonyítványokat csatoltam, egyszóval minden lehetséges úton-módon állást kerestem Hannoverben. A múlt idejü fogalmazásnak megvan a maga oka, de erröl majd késöbb. 🙂
Apropó Hannover, ott is voltam, teljes 9 napra még Húsvétkor, de olyan mintha már évezredek óta lett volna, pedig csak két hét telt el mióta visszajöttem. De mint mondtam felpörögtek az események, így persze hogy soknak tünik.
MA ugye már április eleje óta kint van. Tetszik neki, úgy veszem észre, hogy élvezi is a kinti létet, dehát szeretjük mi Németországot, nem volt sok kétségünk egyébként se. A kollegái is nagyon szimpatikusak, volt alkalmam megismerni párat amig kint voltam, jó társaságba került. Az ö beszámolóit az érdeklödö olvasóközönzég itt tekintheti meg.
Voltam három állásinterjún is, kettön Hamburgban, egyen Hannover déli részén. Ez utóbbinál végül túl adminisztratívnak hangzott a munka, így nem sokkal azután hogy kijöttem már tudtam, hogy ez nekem nem jönne be. A két hamburgiból az egyik egy általános interjú volt a Michael Pagenél, de azt hiszem kölcsönösen nem voltunk szimpatikusak egymásnak a pasival. Anyu szerint pont a legrosszabb interjúztató kategória: 45 körüli férfi, aki láthatóan abban leli örömét, hogy lekicsinylöen kezeli az interjúalanyait és ledegradáló kédéseket tesz fel nekik. Mondjuk azután, hogy közöltem vele, hogy délután a kompetenciához megyek érzékelhetöen kedvesebb lett. Persze ez is volt a célom ezen információ elpöttyintésekor.
A kintlétem elsö napját még végig az önéletrajz küldözgetésnek szenteltem, hátha még hívnak úgy, hogy az ottlétem alatt el is tudjak menni, de ismét bebizonyosult, hogy a németek többsége az ilyen «ma megkaptam az önéletrajzát, tetszik, holnapra behívom» típusú hirtelen döntésekre nincs felkészülve. Pedig szinte mind visszaírt, hogy még zajlik a jelentkezési folyamat, ezért türelmemet kérik… Na mindegy, végülis biztos pont azért írtam a motivációs levelek végére, hogy épp eddig és eddig Hannoverben tartózkodom, hogy hosszabbnak tünjön a levél. 🙂
A többi napot – illetve azt a másfelet ami még úgy állt rendelkezésemre, hogy MA dolgozott -, a városban töltöttem, mászkáltam, nézelödtem, felfedeztem, fényképeztem, könyvesboltokban vesztem el. A helyi T-Mobilos fiúkkal is összehaverkodtam, mert két nap alatt háromszor jártam az üzletben a rosszul müködö internet stick miatt. 🙂
Megállapítottam viszont, hogy Hannover ha nem is Németország turisták által leglátogatottabb városa, azért egy nagyon kellemes, élhetö hely. Rettenetesen tetszik például, hogy mindenhol hatalmas terek vannak. Ettöl olyan szabadság érzete lesz az embernek. A másik dolog ami így elsöre megfogott az pedig a sok-sok biciklis. Moni – kollega-barátnö, Hannoverben élt éveken keresztül, ott is járt egyetemre – mondta már korábban is, hogy mindenki biciklivel jár, illetve ö például azért csinálja csak most a jogsiját, mert ott egyszerüen sose volt rá szüksége. Ettöl függetlenül azonban én nem képzeltem, hogy tényleg ilyen nagyon sokan járnak biciklivel. Mondjuk megkönnyíti a helyzetet, hogy Hannover egy lapos város és kivétel nélkül minden járda része a biciklisáv. Ja, kérem, így máshol is bicikliznék én! Anyuéknak viszont már most jeleztem, hogy ha elöször jönnek kocsival ha már majd én is kint leszek, akkor a biciklim velük utazik majd. És le is fogom festeni a pirosra, beszerzek rá elöre és hátulra kosarat, a kosarakba pedig varrok majd kivehetö, gumis szatyrot anyagból, ha a költözés után ismét a kezeim közé kaparintom a varrógépemet! 🙂 … Ja, hogy eltértem a témától picit?!?! Bocsi! 😀
A hosszú hétvégét a környék felfedezésével töltöttük, bejártunk jó pár közeli és nem is olyan közeli városkát, de ezekröl majd még úgyis írok, mert mindbe visszamegyünk majd még, ha máshogy nem hát a családdal. Címszavakban talán csak a két legfontosabbról: a Steinhuder Meerbe egyszerüen beleszerettünk, és az erösen megfontolandó házkeresési helyszínek listáján az elsök közé soroltuk a tavacskát, melynek partján már fürdött a nép a nyári melegre való tekintettel.
Hamelnbe pedig az unokaöcsiket visszük el mindeképp ha majd jönnek, még azt is kitaláltuk, hogy a kirándulás elöestéjén fogjuk nekik elmesélni a hamelni patkányfogó legendáját, hogy aztán másnap a kiránduláson mégjobban élvezzék a fötéri harangjátékot, ahol szinte életre kel a mese.
Most viszont most abbahagyom az írást, csigázom még egy kicsit az idetévedö olvasókat, mert fáradt és álmos vagyok. Sorry, de holnapig várnotok kell a folytatásra.
A főzelék
A diningguide.hu meghirdetett még karácsony előtt egy gasztronómiai szakírói pályázatot. A kiírást én először egy gasztro blogon olvastam, és azzal a lendülettel át is siklottam felette. Aztán pár nap múlva Anyu hívta rá fel újra a figyelmemet, és elhintette a gondolatot, miszerint jelentkezhetnék rá, majd addig addig mondogatta, hogy írjak valamit, amig végül beadtam a derekamat. Nem mintha komoly írói – pláne szakírói – babérokra akarnék törni, de gondoltam veszteni nem veszíthetek vele, ha meg elszórakozgatok az írásokkal egy darabig, akkor én részemről már nyertem is valamit.
Feladatként egy tetszés szerinti étteremről kellett kritikát írni megadott terjedelemben, valamint kértek egy előre megadott karakterszámú esszét is, főzelék témában.
Sok töpizés után végül Anyuval közösen úgy döntöttünk, hogy az étteremkritikára a Gundeles nagy vacsoránkat fogom beküldeni, ami egy korábbi bejegyzésemben olvasható. A pályázatra persze jócskán meg kellett nyírbálni szegényt, szerintem vesztett is az élvezeti értékéből ezáltal, de ugye nem lehetett túllépni a kiírás szerinti karakterszámot. Aztán kiderült, hogy mégis, mert a nyertes irás is jócskán túllépte, ami szerintem nem fair, dehát ez van. Lettem volna zsűritag, lett volna beleszólásom. 🙂 A zsűri értékelési szempontjait egyébként a DG honlapján itt, a nyertes pályázó írásait pedig itt lehet elolvasni, és elkezdték feltölteni végre a többi pályaművet is, melyek szintén a honlapon, itt olvashatók.
Én pedig a továbbiakban megosztom a nagyérdeművel az én kis irományomat a főzelékről, csak hogy megmaradjon "a zutókornak" is.
A nagy magyar specialitás, ami csak a miénk és ami minden magyar háztartás alapétele és bár vannak akik kevésbé rajonganak érte, el kell ismernünk, hogy egy igazi hungarikum! A Wikipédia szerint a főzelék zöldségből készült főfogás, ami nem köret. A burgonyától a tökig, a brokkolitól a kukoricáig szinte bármiből készülhet.
Mégis tisztában vagyunk mi azzal, hogy mennyire csak a miénk ez az étel amitől mindig zavarba jövünk, ha egy külföldi értetlenkedő tekintetével találjuk szembe magunkat? Mert hiába magyarázzuk, nem érti. Persze, főtt zöldségeket ők is esznek, nincs abban semmi különös. – bólogat bőszen. Mire mi legyintünk. Mit nekünk holmi vízben főtt, íztelen zöldség?! A főzelék! Az az igazi. Ő meg még mindig nem érti. Persze, mert neki nincs ilyenje. Ő csak a vízben megfőzött, megpárolt zöldséget ismeri.
A németek még készítenek valami főzelék utánzatot, sőt néhány változatban lisztszórással „kövérítik” az ételt. A spanyolok viszont egyszerűen csak bedobálják a kuktába a különféle hozzávalókat és kevés vízzel összepárolják az egészet. A kész étel ízhatása hasonló a mi főzelékeinkéhez, különösen, ha jó kis serrano sonkával gazdagítják az ételt, azonban nekem mégis hiányzik a jól ismert hazai, sűrű, kása szerű halmazállapot, ami szabályosan önmagába süppeszti a zöldségdarabokat.
De hogy lehet ezt adott külföldinek elmagyarázni? A habarás és rántás szavakat szakszótárban se nagyon keressük, nem éri meg a fáradtságot, mert ezek a szavak nem léteznek más nyelvekben. Marad tehát az elkészítés menetének részletes elbeszélése. Konyhatündérek előnyben! Tehát addig ok, hogy megfőzzük az adott főzelékhez a zöldségeket az általában nem túl bő hozzávalókkal együtt. Eddig máshol is így csinálják. De akkor mi is a különleges benne? – kérdezheti érdeklődő külföldi partnerünk. Hát a liszt! A liszt? – és emberünk jó esetben is furcsálló arckifejezést ölt, míg rosszabb esetben, – valamint ha nem túl gasztromán az illető -, egyből el is fincsorodik, és fújolni kezd. Hogy jön a megfőtt zöldséghez a liszt?
Mi ekkor buzgón elkezdjük bizonygatni, hogy de hát attól lesz jó, ez a nagy átalakulás kulcsa! Ettől lesz a holmi főtt zöldségből valódi főzelék! A liszt az ami megadja a főzeléknek a főzelék voltát! Liszt nélkül a főzelék nem is főzelék! És a további kétkedő arc láttán tovább magyarázunk, hogy persze ne essen kétségbe, ettől még nem lesz liszt íze az ételnek. Szétfőzzük mi azt rendesen, sőt előbb magát a lisztet is előkészítjük, mert olajon megpirítjuk, és csak utána adjuk a zöldséghez, és aztán még ott is tovább fő, és végül már nem is érezni, hogy liszt van az ételben! Egyébként is, attól lesz olyan szép sűrű és kellemes szaftú! – lelkesedünk továbbra is.
Az esetek többségében azonban akárhogy is magyarázunk, szavakkal nem tudunk egyetlen külföldiből se főzelék-fant faragni. Marad a furcsálló arckifejezés, a tartózkodó tekintet.
Én szófecsérlés helyett jobb szeretek biztosra menni: kóstoltatok. Az mindig bejön!
Szükséges tudnivalók
Mint az előző bejegyzésben említettem, karácsonykor megnéztem az összes családi papírt, amit Anyu a Nagyapa holmijai között talált. Volt ott minden, legtöbbjük létezéséről Nagyapa már valószínűleg meg is feledkezett az évek során. Talált Anyu a keresztlevelektől kezdve, születési anyakönyvi kivonatokon át, állampolgársági igazolásokig, amiket egyértelműen a zsidótörvény miatt kértek ki, mindent. A különböző papírokból a családfa is nagyon szépen kibővült, immáron egészen 1830-ig vissza lehet vezetni az anyai-nagyapai ágat. Előkerültek azonban egész más típusú "kincsek" is: két régi részvény a Törekvés Takarékpénztárból, 10 pengő értékben, aztán Nagyapa nővérének búcsúlevele, amit a disszidálás előtt hagyott a szüleinek, Nagyapa egyik öccsének háborús zsoldkönyve, másik öccsének iparostanonci és iskolai értesítői. Még az is kiderült, hogy egyikük, a Vasas Sporttelep alapító tagja volt, melyet egy "Vas-és Fémmunkások Sport Clubja – Alapító-Oklevél" című dokumentum bizonyít! 🙂
Nagyon érdekes és tanulságos volt végigolvasni ezeket az iratokat, sokuknak szerintem minimum a történelem tankönyvekben lenne a helye.
Ezért is gépelek most be ide egy nekem különösen tetsző szöveget. Nagyapa egyik öccsének általános iskolai ellenőrzőjéből való a részlet, mely akkor "Elemi Népiskolai Értesítő Könyvecske" néven futott. A könyvecske első és hátsó belső borítóján áll a következő szöveg, Szükséges tudnivalók címen:
"Csak abból a gyermekből lesz életrevaló ember, aki kerüli mindazt, ami az egészségnek árt. Különösen kerülnie kell a gyermekének a dohányzást és a szeszes italokat: a bort, sört és pálinkát. A dohány és a szeszes ital, kivált a pálinka olyan erős méreg, hogy a felnőtt embernek is árt, a gyermeket pedig idő előtt sírba viszi.
Amelyik gyermek dohányzik vagy szeszes italt iszik, az nem halad a tanulásban és testileg is elcsenevészesedik, erőtlen, munkára képtelen lesz. Ez a két méreg oltja be leggyakrabban az emberekbe a tüdővész csíráját is, ami igen sok embernek ássa meg a sírját. Mert a tüdővész nagyon ragadós betegség és mindenki megkaphatja. Hazánkban 70.000 embert visz el ez a rettenetes betegség évenként.
Legjobb ellenszere a tisztaság és a jó levegő. De nemcsak az arcot kell tisztán tartani, hanem egész testünket, ruhánkat és lakásunkat is. nem szabad a lakásban köpködni, mert a köpés undorító és terjeszti a betegségeket is. Minden bűzös, romlott dolgot a lakásból és környékéről el kell távolítani. Gyakran és jó ideig kell a lakást télen-nyáron szellőztetni. Tüdőnket úgy felfrissíti a tiszta levegő, mint szomjúságtól tikkadt testünket a tiszta víz. Aki szereti a tisztaságot, az igen sok betegségtől menekül meg.
Különösen arra kell ügyelni, hogy sem a ragadós betegségben levők, sem az ilyen betegek holmija egészséges emberrel érintkezésbe ne jussanak. Ilyen, gyakran előforduló ragadós betegsége a tüdővészen kívül a kanyaró (vörös himlő), a vörheny (skarlát, sarlach), a szamárköhögés (kehe) és a roncsoló-toroklob (difterisz). Ha valamely gyermek ilyen betegségbe esik, azonnal orvost kell hozzá hívatni és mindaddig nem szabad a többi gyermekhez ereszteni, amíg az orvos meg nem engedi.
Különben minden betegségben legjobb orvoshoz fordulni. Mert, ha szántani, vetni, aratni, házat építeni csak az tud jól, aki megtanult, a beteg embert is csak az tudja meggyógyítani, aki azt tanulta. Száz meg száz ember pusztul el csak azért, mert bajában nem orvoshoz, hanem kuruzslóhoz fordult.
Igen lényeges kelléke még az egészség fenntartásának a jó táplálkozás is. Még a legszegényebb ember is táplálkozhatik jól. Mert nem az a jó táplálkozás, ha valaki finom ételt eszik, ami legtöbbnyire nem is tápláló, vagy nagyon sokat eszik, amitől beteggé lesz, hanem az, ha valaki rendesen él, azaz egyszerű eledelét rendes időben, rendesen elkészítve fogyasztja el. Ezért tanuljanak meg a lányok jól főzni.
Az ember egészségének azért is nagy ellensége a szeszes ital, különösen a pálinka, mert aki szeszes italra költi a pénzét, annak nem telik jó táplálékra. A szeszes ital drága még annak is, aki nem mértéktelenül issza., mert nem pótolja a mindennapi kenyeret annál sem, akinek bőven jut rá. Hát a szegény ember fazekából hány jó falatot húz ki! Miatta sok család szűkös napokat lát.
A szeszes italban nincs semmi tápláló-erő. Aki pedig mértéktelenül issza, annak az eszét veszi el. Pedig mindenkire ez a sor vár, aki nem ura akaratának és rákap az ivásra. Mert úgy van azzal az ember, mint a tolvaj a lopással. Az is először csak tűt lop, később elviszi az ökröt is.
Akit a szeszes ital egészen rabjává tett, az átok nemcsak a családra, hanem a községre is. Elissza minden keresetét, házát, földjét, tehát nemcsak magának, de családjának jólétét és boldogságát is. Ráadásul elvész a becsülete, mert izgága, kötekedő emberré lesz, azonkívül, mert soha nincs eszénél, minden rosszra könnyen hajlik. Még a koldúsbotra sem támaszkodhatik, mert mindenki megveti, mint akinek saját hibája akasztotta nyakába a koldústarisznyát.
Csak józan és erkölcsös élet teszi boldoggá az embert!
Csak ép elméjű és munkabíró polgárok teszik boldoggá a hazát!"
Ennyi. A kikövérített részek az értesítő könyvecskében is ugyanígy szerepelnek, amitől még komikusabb lesz az összkép. A könyv fedőlapjáról kiderül amúgy, hogy bolti ára 32 fillér volt és a Királyi (???) Magyar Egyetemi Nyomda bocsájtotta ki. A néven túl ceruzával valaki az I.b-t és egy 22-es számot is ráfirkantott kívülre. (Talán arra utal, hogy hányadik volt a névsorban?) A füzet hátsó fedlapján pedig újabb nyalánkságokra lelhetünk: Korabeli reklámok szerepelnek itt, egyszerre három is. A lap tetején "Legszebb képes olvasókönyv, legjobb tankönyvek a BETŰORSZÁG VIRÁGOS KERTJEI" szolgennel hirdetik a nyomda legújabb olvasókönyvét. "Öröm a kicsinyeknek, élvezet a nagyoknak. Aki még nem látta, nem olvasta, vegye meg magának, vegye meg gyermekének. Minden család szerezze meg a gyönyörű színes képes olvasókönyet." – buzdít vásárlásra a szöveg a továbbiakban. A figyelmet egy kis rajzocska is felkelti, amin egy magyaros ruhát viselő leányka, hajában szalaggal és egy huszárruhás legény, tollas kalappal betűvirágokból szed csokrot éppen.
Ezen kívül a nyomda még két könyvet ajánl figyelmünkbe kedves ajándék gyanánt: "Füttyös Ferkó, a fából faragott deli huszárlegény és a csudaszép Virágszál kisasszony történetét", valamint A hős kakast, melyet "mulattató színes képeskönyvként" titulál.
Kíváncsi lennék rájuk is! 🙂
Elhunyt Dargay Attila
Nem szoktam itt a blogban ismert emberek halálával foglalkozni, de Dargay Attila halálát nem tudom említés nélkül hagyni.
Az a generáció vagyok, aki az ő rajzfilmjein nőtt föl: Lúdas Matyi, Az erdő kapitánya, Szaffi, Dörmögő Dömötör, Pom pom meséi és az én legeslegkedvencebbem, a Vuk – mind mind az ő kezei közül kerültek ki.
Rajzfilmjeinek többségét unásig képes voltam nézni vagy olvasni – melyik, melyik változatban volt meg otthon. Az Erdő kapitányára például határozottan csak könyves változatban emlékszem, míg a Szaffi, a Lúdas Matyi és a Pom pom meséinek kockáiból jó párat a mai napig fel tudok idézni.
A zseniális rajzokon túl szerintem a mesék is a legjobb kategóriába tartoznak, nem olyanok mint a manapság a TV-ből a gyerekekre ömlő borzalmak. (Három unokaöccs mellett viszonylag képben vagyok a jelenlegi palettával.) Dargay Attila rajzfilmjei még igazi értékeket és érzelmeket közvetítettek. Nem egymás ellen harcoló csapatokról szóltak, nem ismételték önmagukat, hanem magára az életre tanítottak annak szépségeivel és nehézségeivel együtt. Érdekes, hogy akkor még természtes volt, hogy az embert a rossz dolgokra is felkészítik és nem kellett csak azért leírni egy rajzfilmet, mert abban a főhőssel valami szomorú esetleg megrendítő esemény történt. Manapság sok gyermekpszichológus tiltólistára tesz olyan klasszikusokat, mint a Hamupipőke és társai, mondván szegénynek meghalt az anyukája, milyen borzalmas, és helyette támogatják a bárgyúbbnál bárgyúbb témájú, semmilyen értéket nem közvetítő meséket.
Nekem egyik legkedvesebb mesém volt pl. a Panda című, ami egy kis pandáról szólt, akit az anyukája, a pandák királynője elküld otthonról vándorútra, hogy felkészítse a majdani királyságra. A kis panda mindenféle kalandon megy keresztül, miközben nagyon hiányzik neki az anyukája (ennél a résznél mindig sírtam és tudom, hogy a mai napig elsírnám magam rajta, annyira megható), de a mese végére kijárja az élet iskoláját és már felnőtt pandaként tér vissza az országába, hogy megvédje a közben veszélybe került koronát és az anyukáját. Nem hiszem, hogy ez a mese, csak ezért mert a kis panda sokszor szenved benne, rossz mese lenne, sőt! Pont ezen keresztül tanít meg a folyamatos kűzdésre és a bajokon való felülkerekedésre. Hogy a problémáinkat önmagunknak kell megoldanunk és nem másokkal megoldatnunk, mert amíg nem vagyunk képesek önálló döntésekre illetve kiállni a véleményünkért, addig nem vagyunk igazán felnőttek. Nem tudom, ki mit gondol, de szerintem sokkal több értéket közvetít mint egy sima önmagát ismétlő mese, amikre szintén tudnék pár példát említeni. De nem akarok ám ennyire elkanyarodni a témától, elvégre Dargay Attilára kezdtem el emlékezni, térjünk hát vissza hozzá.
Van egy igen személyes élményem róla. Úgy rémlik, talán 5-es lehettem, de lehet, hogy még alsós. Volt egy nagyon jó barátom, akinek az anyukája tanárnő volt, és egy ismerős tanárnőn keresztül beszervezett minket egy könyvbe. (Az már csak külön érdekesség, hogy ez az ismerős tanárnő később a kémia tanárnőm is lett.) Az én mesém, volt a könyv címe és az volt a lényege, hogy ugyanazon mesébe a nyomtatás során annak a gyereknek az adatai kerültek, akié a könyv lett. Így lett az Én mesém főszereplője Manó (igen, ez én lennék családi körben), kutyusának neve Athos (első, imádott vizslánk, Marci elődje) és megmondom őszintén a többi személyes szereplőre nem emlékszem, de azt tudom, hogy lehetett még másokat is megadni. Aztán erre a könyvre felfigyeltek mások is, köztük az akkori reggeli tévéműsor a Tízórai szerkesztői. Így esett hát, hogy egyik délelőtt iskola helyett a TV-be mentünk mi, akik elsők között lehettünk Az én mesém büszke tulajdonosai. A műsorban, amit az akkor még kezdő Jakupcsek Gabriella vezetett, általában foglalkoztak a mesékkel, és ennek keretében hívták fel a figyelmet erre az újdonságra is. Mesékről pedig kivel is lehetett volna jobban beszélgetni, mint magával Dargay Attilával!? Az egészből leginkább arra emlékszem, ahogy ülünk a földre tett párnákon, ez az akkori jó barátom, a huga, egy másik szintén barát osztálytársnőnk és még pár ismeretlen gyerek, és én nagy szemekkel nézek fel Dargay Attilára. A másik emlékem, hogy megkérték őt, hogy amig a beszélgetés zajlik, rajzoljon valamit. Kapott egy nagy rajztáblát, és nekiállt. Arra már nem emlékszem, hogy mit rajzolt, de azt tudom, hogy engem teljesen lenyűgözött, hogymilyen könnyedséggel és gyorsasággal kelt szinte szó szerint életre a figura a kezei közül.
Anyu annyival egészítette ki a történtet, hogy amikor nekünk, gyerekeknek a Dargay rajzfilmekről kellett mesélni, akkor én a Vukból idéztem azt a részt, amikor Karak elkezdi tanítani Vukot, ám neki kételyei vannak a saját értelmi felfogásával kapcsolatban és a következő párbeszéd zajlik le:
Vuk: – Karak, én buta vagyok?
Karak: – Nem vagy buta, kicsi Vuk, csak még keveset tudsz.
Anyu szerint ekkor Dargay Attila azt mondta: "Na, ezért érdemes rajzfilmeket készíteni." 🙂
Erre én sajnos már szintén nem emlékszem, a Vukból viszont a mai napig ez a kedvenc részem és a mai napig egyéb részeket is tudok idézni belőle. Múltkor a kocsiban Valenciából Madridba menet amikor MA azt kérte énekeljek neki – igen, ez most megint egy intim, belső információ és igen, én sem értem, hogy mit szeret az én rettentes hallásomhoz tartozó hangomon, de valamit nagyon, mert gyakran kéri, hogy énekeljek a kocsiban… – szóval múltkor kis gondolkodás után a Vuk főcímdalát is hibátlanul el tudtam neki énekelni. Nem értette ugyan, de ez láthatóan nem zavarta. A történetet viszont ismeri, mert egyszer rákerestem neten és meglepve tapasztaltam, hogy létezik belőle spanyolul szinkronizált változat is, és nem restelltem azon nyomban felkerekedni és megvenni. (Megjegyzem a spanyol fordítás sokat levesz a film élvezeti értékéből, a "Hipp-hopp jön Vuk"-kal pl. nem is tudtak mit kezdeni, így egyszerűen meghagyták magyarul.) Később MA-val kötelezően megnézettettem a filmet, akit annyira nem lelkesített fel mint engem, dehát ugye rossz a spanyol szinkron, és azért valószínőleg az is számít, hogy nem ezen nőtt fel. Mindettől függetlenül kijelentette, hogy ezt levisszük az unokaöccseinek, mert nekik nagyon fog tetszeni, amire én olyan gyorsan vágtam rá egy nagy nem-et, hogy egész meglepődött. Aztán persze megmagyaráztam neki, hogy nem sajnálom az unokaöccseitől és le is vihetjük, hogy megnézzék, de utána visszahozzuk, mert ezt én bizony a mi leendő gyerekeinknek fogom félretenni! Na jó, nem annyira félre… mert néha napján nosztalgiázni is kell egy kicsit!
Liftes kalandom
Aki itt most egy szaftos, részletekben bővelkedő szerelmi kalandot vár, azt ki kell hogy ábrándítsam. Nem erről lesz szó.
Az eset múlt pénteken történt. Valenciába indultunk, már a garázsból is kiálltunk, amikor hirtelen bevillant az agyamba a neszeszerem képe. Ez eddig még rendben is lenne, mert indulás előtt mégegyszer végig szoktam futtatni az agyamban a szükséges utaztatandó dolgok listáját, csakhogy a neszeszer nem a táskában feküdt az agyamba villanó képen, hanem a fürdőszobában. Ez pedig egyértelműen azt jelenti, hogy ott is van, nem pedig a csomagtartóban nyugvó táskában. Kipattantam hát a kocsiból, hogy visszamenjek a piperémért.
A liftbe gondolataimba merülve szálltam be, az agyamban továbbra is futott ugyanis a "check list" nevű fájl. A listám átnézéséből azonban hirtelen egy telefon hangos csörgése riasztott fel. Nem a mobilom volt, az dallammal szól nem pedig a szokásos ring-ringgel. Valamelyik lakásból jöhet a hangja gondoltam, és gyors orvosi diagnózist is felállítottam, mely szerint a lakásban élők minden valószínűség szerint süketek, vagy hamarosan azok lesznek, olyan hangosan szól a telefonjuk. Ha a liftben is így hallani a csörgést, akkor el sem akarom képzelni annak a hangját a lakásban. Eddig jutottam a gondolatmenetemben amikor a következőt hallom:
"Jó napot kívánok, a Telefónicától (=spanyol Matáv) hívjuk. Szeretnénk Önt tájékoztatni a legújabb díjcsomagunkkal járó kedvezményekről. Ha érdekli az ajánlatunk és szeretne további részleteket is megtudni az akcióról, kérjük nyomja meg az 1-es gombot."
Pár pillanatba beletelt mire felocsúdtam és rájöttem, hogy a hang bizony nem máshonnan jön mint a lift hangszórójából. Eddigre azonban fel is értem a negyedikre, és úgy rontottam ki a liftből mint akit minimum a MIB ügynök Will Smith és a Die Hardból Bruce Willis egyszerre kerget legalábbis drogcsempészésért vagy földönkívüliekkel folytatott üzletelésért… Na jó, ez most egy kicsit túlzás volt, de mondjuk tényleg nem a legmegnyugtatóbb dolog, hogy a lifted egyszerre elkezdjen dumálni hozzád.
Lefelé menet – a neszeszerem megnyugtató társaságában – megvizsgáltam a menyezetet, hogy nincs-e véletlenül egy kandi kamera elrejtve valahol, de egyértelműen nem volt sehol. Ez igazán megnyugtató felfedezésnek számított, így kifelé menet vettem egy nagy levegőt és odamentem a portásfülkéhez, hogy fényt derítsek a titokzatos eseményre. Azzal a meggyőződéssel mentem oda, hogy a srác biztosan teljesen hülyének fog nézni, de legalábbis azt hiszi majd, hogy meghibbantam a legutóbbi beszélgetésünk óta. Ezen feltevésemet meg is osztottam vele, mire széles mosolyra húzódott a szája és élénken figyelő szemekkel várta a kérdésemet, mely így hanzott: "Normális dolog az, hogy a lift beszéljen hozzám?" Mondanom sem kell a mosolya ezen kérdés után rögvest eltűnt, helyette a teljes értetlenség ült ki az arcára. Látszott rajta, hogy fontolóra vette a korábbi "hülyének fogsz nézni" kijelentésemet, így gondoltam jó lesz tisztázni a szitut és elmeséltem neki a liftben lezajlott eseményeket. Pár pillanatnyi döbbenet után kiült a megvilágosodás az arcára. Ez rám is megnyugtatólag hatott, mert átfutott az agyamon a "van megoldás" eufóriája.
Leandro elmagyarázta, hogy a háztömbben lévő lifteknek saját telefonvonaluk van. Ha valaki segítséget hív a mikrofonon keresztül, akkor az a hívás közvetlenül a liftes cég központjába fut be, akik így – a saját vonal segítségével – azonnal be tudják azonosítani, hogy melyik liftbe ragadt be a szerencsétlen delikvens. Praktikus. Még praktikusabb, hogy a lifteket fel is lehet hívni – nyugtassuk meg a beragadtat, hogy úton van a segítség – és így persze már minden teljesen érthető. Ha a liftesek fel tudják hívni a liftjüket, akkor akárki is fel tudja azt hívni.
Ergo… akár a telefonos társaság automata üzenetrögzítője is tárcsázhatja a lift számát, és ajánlgathatja gép a gépnek a legújabb díjcsomagot. Az már csak tiszta véletlen, hogy én pont a liftben tartózkodtam a hívás idején. Mindenesetre jó tudni, hogy ilyen fejlett házban lakunk, ahol még a lifteknek is van saját, külön bejáratú telefonvonaluk. Csak a frászt ne hozná rám a magán jellegű hívásaival! 🙂
Vulez-vous hastánc avec moi?
Látok
Első blogos megállapításaim
Ma megállapítottam, hogy a január 31. egy meglehetősen fontos dátum az életemben, már csak a következő okok miatt is:
- Anyu születésnapja
- ezen a napon diplomáztam (mellesleg pont egy éve)
- ezzel a dátummal léptem ki a Hotel Tavernából (ami meg is szűnt, de én nem ezért jöttem el…)
És azzal, hogy hétfőn felmondtam, ma pedig kiléptem (bár mostmár inkább tegnap) meg is kezdődik a MADRIDI ÉLETEM!
Tulajdonképpen még fel sem fogtam, hogy két nap múlva már Madridban leszek, és innentől ott fogok élni, dolgozni… nem is akarom még fölfogni. Ahogy az Elfújta a szélben Scarlet mondja: "Majd holnap, majd ha már elbírom." … Hú, ez nagyon fellengzősre sikeredet… na mindegy. Szóval a lényeg az, hogy nem akarom, hogy minden egyszerre a nyakamba szakadjon, mert akkor biztosan elfelejtek valamit. Mindig csak a következő feladatra akarok koncentrálni.
Most például arra, hogy álmos és fáradt vagyok, és hogy holnap még rengeteg dolgom van, úgyhogy megyek megcélzom az ágyikómat.
Ide meg majd igyekszem viszonylagos rendszerességgel pötyögni, hátha valaki erre téved és bele is olvas. De, ha nem, az se baj. Egyszer majd biztos jó lesz visszaolvasni… remélem!
Jerconmir 