Lányos hétvége Írországban
Eszter már régen mondja, hogy látogassuk meg őt Írországban. Októberben már majdnem össze is jött, de a kiválasztott hétvégén végül, ő pont Londonba ment, mi meg nem találtunk olcsó repülőjegyet, így elnapoltuk a látogatást. Aztán kiderült, hogy november 9-én hétfőn nekem nem kell dolgoznom, MA meg megint nagyon rossz sorsát élte valahol valamelyik karib-tengeri szigeten, így egy "én is utazni akarok" felkiáltással nekiestem barátunknak az Internetnek és többszöri nekifutás után meg is találtam a jegyet, ami pénteken este elrepített egészen Dublinig, és hétfőn délelőtt repített vissza – igaz egy elég nagy kitérővel és több órás várakozással Alicantén keresztül, viszont viszonylag olcsón.
Így aztán péntek este sikeresen megérkeztem Dublinba, ahol Eszter – többszöri, rajta kívül álló variálás után – végül mégiscsak autóval várt, így már roboghattunk is Newry felé. Megérkezvén Eszter egy gyors gnoci vacsorát kanyarított nekünk, aztán megbeszéltük a szombati programot és eltettük magunkat másnapra.
Szombat reggel egészén hihetetlen dologra ébredtünk: sütött a nap és ragyogó kék volt az ég! Ez Észak-Írországban nem egy megszokott dolog, így nagyon lelkesen indultunk el az aznapra tervezett kirándulásra. Első állomásunk Carlingford volt, ahol teletöltöttük a tankot. A cég ugyanis csak ennek a falucskának a benzinkútjánál fizeti a benzin költségeket, és ha már ott voltunk tettünk egy kisebb sétát a halászfalucskában. Az egész pár utcából áll csak, egyetlen pici főutcával, ahol sikeresen ráhangolódhattunk Írországra (már legalábbis én, Eszter ott lakik, neki ugye nem kellett). A ráhangolódás során először egy pohár Guiness-t láttunk meg egy ablakpárkányon az utcán, majd azzal szemben egy pubot, ahova be is mentünk, merthogy nyitva volt az ajtaja. Csak hogy ennek ellenére mint kiderült, mégsem voltak nyitva, az ajtó csak úgy nyitva maradt, had menjen be bárki. Bent egyszer csak megjelent egy bácsi, aki szabadkozott egy darabig, hogy még nincsenek nyitva és nem tud nekünk semmivel se szolgálni. Megnyugtattuk, hogy semmi gond, majd kint, a pub előtt nekiálltunk fényképezkedni. Épp beálltam az ajtóba, amikor a sarkon befordult egy 8-10 srácból álló csapat, akiknek több se kellett már a sarokról kiabáltak amint megláttak minket, hogy várjunk csak azzal a képpel! Mire felocsúdtam már mindannyian körülöttem álltak, egyikük pedig épp Eszter kezéből szedte ki a gépet, és tessékelte őt, hogy gyerünk csak beállni a képhez. Hát, ilyenek az írek. 🙂
A kis intermezzo után tovább indultunk észak felé. Célunk a parti út, a Causeway Coast végigjárása volt egészen a Giant’s Causeway-ig. Az út során többször megállapítottuk, hogy hatalmas mázlink van az idővel, mert ugyan biztosan nagyon érdekes a parti úton végigmenni akkor is, ha nem süt a nap, de az éles, 40-es táblás kanyarokat esőben és szélviharban valahogy nagyon nem élveztük volna. Így viszont kigyönyörködtük magunkat a tájban, több helyen meg is álltunk egy-két kép, valamint már egészen északon egy tea erejéig, majd felfrissülve folytattuk utunkat. Az első nagy megállónk végül a Carrick-a Rede volt. Ez tulajdonképpen egy függő híd két parti sziklanyúlvány között, amit régen a halászok használtak a kifogott hal partra szállításához. A parkolótól egy kellemes kis gyalogút vezet a vízbe nyúló sziklaszirt végéig, ahonnan a függőhíd indul és köti össze a partot a szemközti, 20 méterre lévő sziklacsoporttal. Eszter már felkészített rá útközben, én meg úgy döntöttem, hogy csak azért se hagyok ki egy ilyen nem mindennapi lehetőséget a fel-felbukkanó tériszonyom miatt, így nagyon bátran és merészen neki tudtam vágni a hídnak, és nem is volt olyan rossz, csak nem kellett lenézni a 23 méteres mélységbe, ahol alattunk a tenger morajlott. Megérte, mert a táj tényleg fantasztikus, a kinti szikláról visszanézni a magunk mögött hagyott partszakaszra pedig csodás látvány volt.
A délután következő részét a Giant’s Causeway-en szerettük volna tölteni, ez pedig egyet jelentett azzal, hogy versenyt kellett futnunk a Nappal. A Giant’s Causeway ugyanis egy másik természeti látványosság, ahova szintén még világosban oda kell érni, ha az ember látni akarja. Így aztán siettünk és odaértünk! 🙂 A különleges partszakasz, az Óriások útja, egy vulkáni tevékenység eredményeként létrejött, körülbelül 40 000 bazaltoszlopból álló terület, amit 1986-ban az UNESCO a világörökség részévé nyilvánított. A bazaltoszlopok sok helyen egészen benyúlnak a tengerbe, és a Giant’s Causeway egyik legérdekesebb pontján egy különleges lépcsősorként, hosszan nyúlnak be a "big waves" köze. Ez utóbbin, vagyis a nagy hullámokon jól elszórakoztunk egy darabig, mert tény, hogy tényleg nagyok és vigyázni kell velük, mert ha az ember túlságosan bemerészkedik a tenger felé a bazaltoszlopokon, akkor egy nagyobb, kicsapó hullám akár el is sodorhatja, szóval ez mind rendben van, de akkor is nagyon mulatságos, ahogy erre egy kis rajzocska segítségével felhívják a látogatók figyelmét: a rajzon pontosan visszaadják a sziklaszirt formáját, feltűntetik rajta a legfontosabb különleges képződményeket, mint az óriás székét és társait nevükkel együtt, majd a háttérben japán rajzokra emlékeztető, hatalmas, tetejükön visszakunkorodó hullámok láthatók. Magyarázatként a felirat pedig "big waves", vagyis nagy hullámok. 🙂
Mire itt végeztünk el is kezdett alkonyodni, így Newry felé vettük az irányt, ezúttal azonban a gyorsabb, Belfast felé vezető úton, így vacsorára már haza is értük, sőt még Newryban is tudtunk egyet sétálni. A vacsorára egy helyi pub-étteremben került sor, ahol kipróbáltunk (illetve kipróbáltam, hisz Eszter már ismerte őket) egy-két ír specialitást is.
Vasárnap reggel hihetetlen módon ismét verőfényes napsütésre ébredve indultunk Dublinba, ahol a napot Eszter olasz törzskávézójában kezdtük, ahol minden vasárnap reggel rajztanfolyam előtt megissza a maga kis kávéját és croissonját. Ez persze most sem lehetett másként, így feltankoltunk egy adaggal és célba vettük az Ír Nemzeti Galériát, ahová Eszter rajzra jár. Mivel ilyenkor ingyenes a Galéria, bekísértem őt egészen a tanfolyam aktuális terméig. Az egyik teremben megkérdeztünk egy teremőr bácsit, hogy merre is kéne mennünk. Ez csak azért érdekes, mert ismét csak az írek nyíltságát tanúsítja, hogy a bácsi azonnal megkérdezte, hogy honnan jöttünk és láthatóan csevegett volna még velünk egy darabig, ha Eszternek nem kellett volna sietnie az órára. Kifelé menet, kihasználva, hogy a bácsi ilyen kis szimpatikus volt, megkérdeztem tőle, hogy csinálhatok-e egy-két képet a külső teremről, ahol nincsenek képek és ezúttal a csevegést sem úsztam meg. Ismét megkérdezte, hogy honnan jöttem, és a választ hallva boldogan közölte, hogy most ment be az előbb két másik magyar lány, én meg sajnos kénytelen voltam felvilágosítani, hogy tudom, mert én voltam az egyik. Ez láthatóan összezavarta őt egy kicsit, de nem annyira, hogy ne térjen rá a magyar nők szépségére valamint – egyértelműen kedvenc témájára – a focira. Miután tisztáztuk, hogy hogyan kell kiejteni Puskás, Hidegkuti és Kocsis nevét, pillanatnyilag elégnek nyilvánítottam az angol gyakorlás mennyiségét így elkészítettem a tervezett fényképeket és a Trinity College felé vettem az irányt.
Eszter két órás rajzolását ugyanis arra akartam felhasználni, hogy megnézzem az épületet, a Book of Kellst és a könyvtárat, mely utóbbit MA erősen a figyelmembe ajánlotta. A bejáratnál a – szintén MA ajánlotta – idegevezető diákokat hiába kerestem, így egyenesen a Kells könyv és a könyvtár felé indultam. A könyv tulajdonképpen egy kelta szerzetesek által, 800 körül, kézzel írt, illusztrált evangélium, amit 3 másik hasonló könyvvel együtt egy igen részletes és érdekes kiállításon keresztül mutatnak be az egyetem könyvtárának földszintjén. Ami viszont ennél sokkal jobban megfogott, az a könyvtár második emelete. Egy hatalmas, fa burkolatú, 65 méter hosszú, könyvtárterem, ahol a régi könyvek tömött sorokban állnak a plafonig érő polcokon. Olyan igazi kosztümös filmekben látható terem, ahol a polcok tetején lévő könyvekhez galérián keresztül lehet csak hozzáférni… órákat képes lettem volna eltölteni itt, még úgy is, hogy a könyvekhez természetesen nem volt szabad hozzányúlni, sőt a beugrók is le voltak zárva egy kötél korláttal. Végül kénytelen voltam engedni a bal fülem mellett ülő kisördögnek és készíteni néhány dugi fényképet a kabátom alól. Miután kigyönyörködtem magam, alig vártam, hogy kiérve megnézzem őket és megállapítottam, hogy némelyik akkor se lehetett volna sokkal jobb, ha szabadon állítgathatom a gépet . 🙂 Ennek örömére bejártam az egyetem egyéb részeit is, benéztem a kápolnába, bejártam a főteret, majd kifelé menve megállapítottam, hogy valószínűleg azért nem találtam az idegenvezető diákokat, mert azok a főbejáratnál állnak, én meg – mint utóbb kiderült -, nem azon mentem be. Na, majd legközelebb az ő történeteiket is meghallgatom. 🙂
Miután lassan lejárt a két óra, egy kis kitérővel visszamentem Eszterért, így lett idegenvezetőm is. 🙂 Először bevetettük magunkat abba a boltba, ahol Eszter egy gyönyörűséges fehér gyapjú pulcsival szemezett egy ideje, de sajna pont nem volt nekik abból a fazonból, amit ő kinézett. Kár, már csak azért is, mert annyira szép, meleg, belebújós, finom, puha a kép alapján, hogy valami azt súgja, hogy azonnal kettőt is eladhattak volna belőle. 🙂 Így viszont folytattuk utunkat és bejártuk a Grafton street környékét, ami a fő sétáló utca tele üzletekkel, utcazenészekkel és benéztünk a végében elterülő St. Stephen’s Green nevű parkba is, ahol Eszter "mézeskalács háza" áll. 🙂 Innen visszafelé vettük az irányt, a vár felé, ahol felmentünk a könyvtár tetőteraszára, hogy a vár mellett lévő zöldben meghúzódó kelta vonalakat felülről is megcsodáljuk. A vár előszobájában elfogyasztottuk az uzsonnára hozott fincsi füstölt lazacos, retkes szendvicseinket (nem, nem koszos… retekkel töltött!!!) és újult erővel indultunk el a St. Patrick’s Cathedral felé. Útközben felfedeztünk egy fotóskönyves boltot és egy aranyos kis galériát is, így a művészetnek is adtunk még egyet, ha a reggeli Nemzeti Galéria nem lett volna elég.
A Trinity Collegen túl Dublin másik nagy látványossága a Temple Bar, vagyis a pub negyed, ami igazándiból nem több pár utcácskánál. Estére hagytunk, elvégre akkor van ott igazi élet. Már szinte teljesen besötétedett mire odaértünk, és ekkorra már valóban megteltek a bárok szórakozni vágyókkal. A környéknek nevet adó Temple Bar pubot természetesen nem hagyhattuk ki, sőt a barátságos írek még egy-két kép készítésében is besegítettek. 🙂 Miután végignéztünk pár lehetséges vacsora helyszínt, úgy döntöttünk, hogy mégis visszamegyünk oda, ahol reggel kezdtünk, a Grafton streetre. Ez csak azért érdekes, mert így a legutolsó pillanatban még egy bizonyos üzletet is el tudtunk csípni nyitva. A legutolsó pillanat szó szerint értendő, ugyanis az egyik bejáratánál már épp lehúzták a redőnyt mialatt mi a másik még nyitva levőn besurrantunk. Az üzlet pedig egy kincsesbánya mind Eszternek mind nekem. Ő a rajz cuccait szerzi itt be én pedig még a reggeli sétám alatt szúrtam ki, hogy teli van papíros hobby dolgokkal. Az előre összekészített díszes papírokon túl rengeteg speciális hobby újságjuk is van! Már reggel kényszeríteni kellett magamat, hogy ne vásároljam fel az összeset és a Trinity College-ra szánt idő jelentős hányadát ne ebben az üzletben töltsem el, most pedig kimondottan örültem, hogy sebtiben kellett kiválasztanom a kincseimet, mert így megúsztam egy jelentősebb pénzköltést. 🙂 Végül két, csak papírokkal foglalkozó újsággal jöttem ki, mindkettőhöz színes, mintás, ajándék papírívek jártak, így két legyet ütöttem egy csapásra. Végül megállapítottam, hogy több dolog miatt is örülhettem: 1. lett két szép új hobby újságom papírokkal, 2. legyőztem saját magam, és megálltam, hogy ne három legyen, 3. miután csak két újságom lett, még arra is maradt esélyem, hogy MA beengedjen a lakásba az új kincseimmel együtt! :))
Miután tehát jóóóól kivásároltam magam jöhetett is a vacsi, amit egy Bewley’s nevű kávézó-étteremben költöttünk el. A hosszú nap zárásaként már csak a Tű -ahogy Eszter nevezi – megtekintése maradt hátra. Hivatalos neve The Spire, vagyis az orom, csúcs, de valóban találóbb rá a tű, merthogy a 120 méteres magasságához mindössze 3 méter átmérőjű az alapja, a tetején pedig csupán 15 centire szűkül. Ilyen paraméterekkel a világ legmagasabb szobra címét is büszkén viseli. Nekem már csak tű marad. Jó, lyuk nincs rajta, de úgy se lenne bele való cérna, szóval minek is. 🙂 Na, de komolyra fordítva a szót így a vége felé, helyén eredetileg az úgy nevezet Nelson oszlop állt, amit egy IRA bomba robbantott fel.
Mire a tűhöz értünk már egészen sötét volt és sajnálattal állapítottuk meg, hogy csak az alja és egészen a csúcsa van kivilágítva, de még így is érzékelni lehetett, hogy milyen nagyon magas és elegáns.
A vasárnapi napot végül Newryben Eszter oxfordi és londoni képeinek megnézésével zártuk. Másnap reggel még pont annyira volt időnk a reptréti busz indulása előtt, hogy megnézzük Newry katedrálisát, ahol nekem az volt a legérdekesebb, hogy az egész belső része, az aljától a tetejéig mozaikkal van kirakva. Nem rémlik, hogy korábban láttam volna hasonlót. Végül egy capuccino után Eszter által készített fincsi szendvicsekkel megpakolva szálltam fel a buszra, ami egyenesen a reptérre vitt. Innen már nem is volt más hátra, mint elrepülni Alicanteba, majd onnan egy öt órás maratoni várakozás után hazaérkezni Madridba. Még jó, hogy készültem könyvvel és persze az új kincsiem is segítettek, hogy hamarabb elteljen az idő! 🙂
Eszternek pedig még egyszer köszönöm, a fantasztikus hétvégét és a klassz, hosszú-hosszú beszélgetéseket! És ahogy megbeszéltük, folyt. köv. Madridban! 🙂
Jerconmir 