Nyár 2014
Itt van az ösz, itt van újra… Igaz, már a tél is, de nem baj, én itt vagyok a már-már szokásos nyári összefoglalómmal. Még nem nyaralás, az majd egy külön bejegyzés lesz. Jó lesz felmelegedni már a nyaralás gondolatától is ebben a hideg idöben.
Tehát nyár: Ugyebár én júniusban kezdtem el dogozni, tehát szabadságom egészen öszig nem nagyon volt, de ettöl függetlenül mégiscsak egy különleges nyár volt az idei. Elöször is, mert ahogy én elkezdtem a munkát, MA abbahagyta. Legalábbis két hónapra, mert ennyi apaszabi járt neki Ángela után, amit úgy döntöttünk, hogy kár lenne veszni hagynia. Nem hiszem, hogy lesz még rá máskor lehetösége, valamint az is szempont volt, hogy akkor így ö tudja Ángelát a bölcsibe szoktatni. Jó volt, mert így miután én 14 óráig dolgoztam és 15 órára otthon is voltam, a délutánok nagy részét hármasban tudtuk tölteni. Így aztán mégiscsak megvolt a szabadság érzés, hisz korábban jó volt, ha este 7 óra körülre hazaért MA, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy fürdetés, vacsora és alvás.
MA otthonléte alatt két és fél hétre föpróbát tarthattunk a kétgyerekes létböl is, mert megkaptuk MA legnagyobb unokaöccsét 10 napra. Guillermo tavasszal volt 12 éves és nagyon érdekes volt látni, hogy ebben a korban mennyire keveredik a még az ártatlan gyerek a már formálódni kezdödö felnöttes emberkével.
Már eleve az nagyon büszkévé tette, hogy most elöszöt utazhatott külföldre a szülei nélkül. Az, hogy ez az út rögtön az imádott nagybátyjához és a kis keresztlányához vitt (MA-val jött vissza, miután ö egy hetet Valenciában volt kettesben Ángelával, én meg dolgoztam) már csak hab volt a tortán. Guille egyébként is egy nagyon felelösségteljes gyerek, imádtam például ahogy vigyázott Ángelára. Látszik rajta, hogy ö a legidösebb az összes unokatesó közül és hogy hozzá van szokva, hogy emiatt szinte mindig volt a környezetében egy 2 éven aluli gyerek.
Egyik délután például, amikor MA épp nem volt otthon eljött Ángelával és velem babaúszásra. Miután kijöttünk a vízböl megkértem vigyázzon Ángelára amig fölöltözöm, gyorsabb lesz úgy. Mire visszajöttem épp inni adott neki, még mondta is, hogy úgy tünt neki, hogy szomjas. Hát én csak néztem, valahogy nem számítottam rá, hogy ilyen dolgokig eljut már magától. Elvégre akkor Ángela éppen hogy elmúlt egy éves, még messze nem fejezte ki magát olyan egyértelmüen mint most.
Ugyanakkor megvan még benne a gyerekes én is. Jókat nevettünk MA-val a folyamatos aggódásán, a “Történik valami, ha…” kezdetü mondatai azóta szállóigévé váltak. Ezeket a lehetö legváratlanabb és leglehetetlenebb esetekben hozta fel: Történik valami, ha… végigsúroltam a fa oldalát / hozzányúltam a koszos korláthoz /
Egy idö után már nyíltan nevettünk mind a hárman, mert MA elkezdett neki lehetetlenebbnél lehetetlenebb válaszokat adni: Szerintem holnapra leszárad a kezed / elvisznek az ufók, stb. Persze érzékelte ö is a kérdések abszurditását, szóval jól elszórakoztunk.
Pont most van abban a fázisban, amikor minden adat érdekli, de leginkább a legek: a legnagyobb, leggyorsabb, legnépesebb, mindegy, csak “leg” legyen! Ezzel persze jó helyen kopogtat, mert MA-nak elég nagy a lexikális tudása és az olvasottsága, szóval komoly kvízcsaták mentek 10 pontig kettejük között. Az állatvilággal kapcsolatos témájúakat persze mondanom se kell a gyerek nyerte. 🙂
Hasonló példa a még gyermeki lélekre a Gyürük ura. Kiderült, nem látta még, hát MA megbeszélte a növérével, hogy mehet-e. Menjen! Megnéztük, napi egy-egy résznyi adagokban. Az elsö éjjel egyszercsak megjelent a szobánkban, hogy ö nem tud aludni, mert rosszat álmodott. MA át mellé, megnyugodott, minden ok. Másnap kérdeztük, hogy biztosan megakarja-e nézni a második részt is, de ragaszkodott hozzá. Persze éjjel megint jött. Ezúttal ö mellém a nagy ágyba, MA meg kivonult az ö ágyába Ángelával. (Ángela Guille ittléte alatt visszaköltözött a kiságyával a szobánkba, mert csak így tudtuk megoldani, hogy egy emeleten aludjunk mindannyian, nem akartam Guillermot lent vagy a tetötérben elszállásolni, így megkapta Ángela szobáját.) Természetesen a harmadik részt is meg akarta nézni, akármennyire is mondtuk neki, hogy nem biztos, hogy kéne, ragaszkodott hozzá. Ezúttal ráadásul a rossz álom is elmaradt. 🙂
Az ilyen kis apróságokon kívül meg megpróbáltuk a lehetö legtöbb programmal kitölteni az idöt. Guillermonak eredetileg németórákra kellett volna járnia délutánonként, de mind a tanár mind a helyettese, lemondta az órákat az utolsó pillanatban. Idönk volt tehát mint a tenger: volt rengeteg erdöjárás (ahol még farkast is látott ám, aminek ö úgy csinált, hogy khrs az meg visszaválaszolt, hogy khrs :D), elmentünk egy hétvégére Bremerhavenbe, ahol megnéztük a Klimahaus-ot, aztán elvittük a világ legnagyobb madárparkjába Walsrodeban, de jártunk a Német Tankmúzeumban, vadasparkban és persze az Állatkertben is.
Az utolsó hétvégére kijött Baby, MA növére is, hogy hazavigye a fiút, így még vele is volt pár napunk közösen. Akkor voltunk mini vizimalmokat nézni, Wolfsburgban az Autostadtban és az Outletben, a hannoveri Schützenausmarschon és Schützenfesten és még grillezni is maradt idö.
A nyár további része a szokásos hétvégi kirándulásainkkal telt, szinte minden hétvégén voltunk valahol legalább egy, de inkább két napra: Bremerhaven, Lübeck, Einbeck, de meglátogattuk Frankfurtban Rubénéket és a május elején született Sofíájukat és ha már ott voltunk beugrottunk Evgenyiáékhoz is.
Immáron sokadszor, ismét voltunk Berlinben is, ahol még mindig hagytunk ott látnivalót. Ezúttal az olimpiai stadiont és környékét vettük célba elsö nap délelött, majd az 5. házassági évfordulónkat megünneplendö a TV-torony forgó éttermében ebédeltünk, ami nagyon klassz élmény volt. Délután felfedeztük a régi zsidó városrészt, másnap pedig a volt Tempelhof repteret néztük meg dög melegben, ami után a Karl-Marx-Allen végigsétálva a berlini sörfesztiválon hüsültünk egy kicsit.
A hannoverhez közelebbi célpontok közül eljutottunk végre Bergen-Belsenbe az egykori koncentrációs táborba, ahol Anna és Margot Frank utolsó napjaikat töltötték. Augusztusban a Lüneburger Heide pedig már tradíciónak számít, most voltunk harmadszor mindig más részre megyünk és nem tudunk betelni a lila hangamezökkel.
Nos, röviden és tömören így telt az idei nyár. Az öszi nyaralásunkról pedig majd még egy külön bejegyzésben számolok be.
Másfél év
Hihetetlen, de múlt hét vasárnap másfél éves lett Ángela. Másfél év nem egy nagy idö ha jobban belegondolunk, gyorsan el is telt és mégis olyan mintha mindig is itt lett volna velünk.
Ez alatt a másfél év alatt hatalmas léptekkel haladt és halad továbbra is a világ megtanulásában. Szinte tényleg minden napra jut valami újdonság amivel meglep minket. A lépteket amúgy érthetjük szinte szó szerint is, mert szeptemberben, pont a szülinapomon végre megindult. Egy nagy strandlabdával játszott, rátámaszkodva felállt és megpróbált hasonlóan rátámaszkodni mint a kis tologatós kicsijára. Ahhoz viszont, hogy a számára megszokott magasságban, a kocsi kapaszkodójának a magasságban legyen a keze, fel kellett emelnie a labdát a földröl. Ennyi, már ment is anyuéknál a nappaliból az ebédlöbe és vissza. Nagy volt az öröm, pláne, hogy minden nagyszülö pont együtt volt, mindenki látta az elsö önálló lépéseket. Egy-egy meglódulása volt már korábban is, de nem jutott két-három lépésnél tovább. Azóta viszont szorgalmasan megy, cipel mindent, azt, hogy mászni is lehet már szinte «el is felejtette», annak ellenére, hogy még azért orra-popsira pottyangat.
Enni tulajdonképpen már teljesen önállóan eszik, fogja a kis kanalait és lapátolja be az aktuálisan elé tett kaját. Ha lecsurog a szája szélén, akkor a kanállal leszedi ami kifolyt. Erre szükség is van, mert óriási adagokat képes a szájába tömni egyszerre. Ja, és mindezt mindkét kezével tökéletesen hajtja végre, az evés terén egyértelmüen kétkezes.
Az, hogy az adott esetben kezébe vett kekszet harapni is lehet és nem muszály az egész 5 centis darabot egyszerre megpróbálni betömni a szájába, még csak most kezd világos lenni neki. 🙂
A hasát amúgy mindenekfelett imádja, mindent megeszik, eddig az egyetle olyan étel amit a szájbavétel után azonnal kiköpött az a mangó volt – azt hiszem túléljük, ha nem fogja szeretni. Ezen kívül a lazac még az, ami nem mindig jön be, bár álcázva azt is megeszi. A kedvencek közé változatlanul a paradicsomos kaják (salmorejo, paradicsomos káposzta) tartoznak, a spenót szintén bármikor jöhet, a sajtok is elsöként tünnek el a tányérjáról, az abszolút kedvenc pedig a borsó. Ezt képes a kanállal szemenként kiszedegetni a zöldségek közül. 🙂
Bármit elkövet azért, hogy tele legyen a pocakja, valamelyik este fél órával a vacsoraidö elött szabályosan kivitt a konyhába és “elmagyarázta”, hogy ö ma a szokásosnál kicsit korábban éhes, de nagyon: kiment a nappaliból a konyhaajtóba, megállt, nézett vissza rám és mutogatott a konyhába, hogy onnan ö valamit akar. Amikor utánamentem, bement, odament a székéhez és a rá mutogatva teljesen egyértelmüen jelezte, hogy enni akar.
Arról egyébként szó se lehet, hogy úgy együnk, hogy ö nem kap semmit, szóval próbálunk igazodni az ö idöbeosztásához és együtt eszünk mindannyian. Ha esetleg nem jön össze, akkor addig dumál és kiabál (babababa, tatata, eeeee) amíg nem kap. Ja, és az se müködik, hogy valami mást együnk mint ö. Még a legkisebb eltérést is kiszúrja, és nem hajlandó a sajátjából tovább enni addig amig az ö tányérjának tartalma nem egyezik 100%-osan a miénkkel. Ha az övé elfogyott, de mi még eszünk, akkor nagy nagy szemekkel néz ránk és közben a kis mutatóujjával mutogatva az üres tányérjára vagy a kanalára jelzi, hogy akkor még ö is enne tovább.
A legújabb meg az, hogy miután mostanában tobbször segítettünk neki a mi kanalunkkal az övére kanalanzni az étlet, ha két kanál van a kezében (azt megelözendö, hogy kézzel tapicskoljon a tányérjában) akkor az egyikkel rákanalazza az ételt a másikra és úgy veszi be a szájába. 😀 Ahogy a spanyolok mondják: «es un caso» – egy különleges eset a csaj. 😀
Számomra az is hihetetlen, hogy mennyire utánoz mindent amit lát. Márpedig nagyon szemlélö, megfigyelö típus, már egészen pici korától kezdve. Emlékszem a baba-mama foglalkozásokra amikre jártunk, az elsö pár alkalommal miközben minden más hasnkorú gyerek, kisbaba mindent megfogott, kúszott-mászott, izgett-mozgott, addig az enyém csak ült és figyelt. Aztán hirtelen pár alkalom után, beindult és jobban használta a körülötte levö tárgyakat mint azok akik már korábban intenzíven gyakorolták a mozdulatokat. Amíg mások esetlenkedve próbálkoztak addig ö figyelt, és csak akkor kezdte el használni az adott tárgyat amikor már tudta, hogy mit kell vele csinálni. Az esetek többségében amúgy elég egyszer-kétszer megmutatni neki valamit, ha érdekli, akkor már tudja is.
Valamelyik nap a szönyegen ültünk, Anyu, Ángela és én és épp a Duplóval játszottunk. (Még az enyém volt! :)) Felépült a kis konyha, tüzhellyel, mosogatóval mindennel. Elökerült a pici edény és a kis teáskanna. Egy darabig csak pakolgatta öket, majd hirtelen megfogta a kannát, jól megnézte, felállt és határozottan elindult a szobán keresztül egyenensen a virágok irányába. Anyu még viccelt is, hogy figyu, meg virágot locsolni a gyerek. És tényleg!!! Odament a növényekhez és szabályos locsoló mozdulatot tett a kis kannájával. Pedig sose locsoltam vele együtt, csak látta, hogy hordom a vizet és öntöm rá a virágokra. Amúgy nekem is fehér a locsolókannám, akárcsak az ö kis teáskancsója. Azóta ezt már többször elöadta, és ha mondjuk neki, hogy locsolja meg a virágokat, akkor szintén odamegy a kis kannával és böszen “locsol”. 😀
De ugyanígy kiviszi a szemetet a konyhába a kukába is. Ez úgy kezdödött, hogy amikor beindult a «mindent összeszedünk amit a földön találunk és a szánkba teszünk» korszak, akkor a kis szöszöket automatikusan kivettem a kezéböl, hogy azt ne egye meg, adja ide nekem. A tárgyakat se nagyon engedtük, hogy a szájába tegye, elhúztuk a kezét a szájától. Ezt elég gyorsan fel is fogta és szerencsére pár hét alatt túl voltunk a «mindentmegzabálokamittalálok» idöszakon. Ehelyett jött az, hogy amit talál a földön (szöszök, esetleg morzsák) azt akkurátusan felcsippentgeti és egyesével odaadja valamelyikünknek. Na, erre csinálta Anyu valamelyik nap, hogy megfogta a kezét, kivezette öt a konyhába és együtt kidobták a szöszt a szemetesbe. Azóta ha talál valamit felváltva adja a kezünkbe vagy viszi el kidobni – mikor mi jut eszébe alapon. A hétvégén a reggeli maradványait lerámolva az üres tejesdobozt nyomtam a kezébe, és mondtam neki, hogy vigye el kidobni ugyanoda ahova a szöszöket szokta. Én lepödtem meg a legjobban, amikor megindult a konyhába és a szemetest felnyitva akkurátusan kidobta a dobozt. Még meg is nyomta egy kicsit, mert nem tudta lecsukni utána a kuka tetejét! 😮 😀 De olyan is volt már, hogy kidobott egy papírzsepit a fekete kukába, majd pár perc múlva megindult egy másikkal is. Ezúttal a fehér kuka jobban tetszhetett neki, mert arrébbhúzta az elötte álló etetöszékét, hogy odaférjen hozzá. Már majdnem felnyitotta a kuka tetejét amikor egyszerre megállt, elgondolkodott, odament a fekete kukás szekrényhez, kinyitotta és mégiscsak a feketébe dobta ki a zsepit (gondolom eszébe jutott, hogy az elöbb is oda dobta). Ezek után pedig határozottan visszament az etetöszékéhez és visszatolta azt a fehér kuka elé, amolyan ez az elöbb itt volt alapon! 😀
Hasonló eset a söprés is: Már egészen kicsiként nagyon figyelte, hogy mit csinálok amikor söprök, mostanában még játék közben is leáll, ha elökerül a söprü és megmerevedve nézi, hogy mi történik. (A porszívónál is, azt is szivesen tologatja, ha hagyom neki.) Legutóbb mondtam neki, hogy na akkor jöjjön segítsen, fogja a lapátot, aztán amikor készen voltunk akkor ö vihette be a helyére mindkettöt. A következö alkalommal Anyuval már rögtön ment oda és fogta a lapátot, majd amikor Anyu elvitte kidobni a rajta levö szemetet, akkor elkapta a söprüt és a maga kis esetlen módján a nála másfélszer akkora seprüvel szabályos seprö mozdulatokat tett. Ismét csak majd megzabáltam.
Két hete, vasárnap este aztán végre MA is megélhetett egy ilyen számunkra ledöbbentö jelenetet: Lerámoltam az asztalt vacsora után és leszedtem a terítöt is, hogy kiviszem a szennyesbe. Ángela a szönyegen játszott a labdájával meg az apjával. Amikor meglátta, hogy leszedtem a terítöt odajött és mutatta, hogy azt ö kéri. Mondom neki: «Segítesz? De rendes vagy, gyere kivisszük a szennyesbe!» Láttam rajta, hogy ezzel a szennyes résszel nem nagyon tudott mit kezdeni, a terítövel viszont neki csak volt valami terve eredetileg. Elgondolkodott egy pillanatra, majd sarkon fordult és egyenesen odament a fiókos szekrényhez, kihúzta a második fiókot, ahol a terítöket tartjuk, begyömöszölte a terítöt, becsukta a fiókot, majd mint aki jól végezte dolgát visszament a labdájához… :O Hát elsö megdöbbenésünkben szóhoz se jutottunk, a második pillanatban meg már azt se tudtam, hogy hogyan dícsérjem, amiért ilyen ügyes volt. Persze, látta már sokszor, hogy a terítö mindig oda kerül be, ha leveszem az asztalról, lehet, hogy még talán mondtam is neki párszor amikor felfigyelt rá, hogy mit csinálok, hogy beteszem a helyére, De arra nem emlékszem, hogy valaha is célzottan megmutattam volna neki, hogy ennek itt a helye, vagy hogy közösen odavittük volna.
Az ilyen esetek után néha komolyan megijedek, hogy ha ezeket a nekünk lényegtelennek tünö dolgokat így megfigyeli és megjegyzi, akkor miket lát és jegyez meg még. Elvégre még csak másfél éves, beszélni nem tud (még egy darabig a három nyelv mellett nem is fog) viszont nagyon sok mindent megért. Mi viszont ugye a beszéd hiánya miatt nem mindig tudjuk lemérni, hogy mennyit is értett meg vagy fogott föl a látottakból, hallottakból. Az biztos, hogy egyre jobban oda kell figyelni magunkra, hogy mit hogyan csinálunk, mert másol, másol, másol és másol.
Azt hogy nagyon gyorsan tanul és szivesen csinál olyan dogokat amikhez a kezét is kell használnia a bölcsiben is megerösítették pár hete, amikor elbeszélgetés volt a dadusokkal. Ök is azt emelték ki, hogy milyen jól használja a kezét, hogy a játékok amikkel legszívesebben játszik mind kézügyességet igényelnek, valamint hogy ott is elöször mindent megfigyel, aztán amikor már megfejtette magának az eseményeket, akkor veti bele magát teljes lendülettel a mókába. A reggeli éneklésnél például, a kezdeti visszahúzódás után mára már sokszor a kör közepén ülve mutogatja a dalokat és közben dumál hozzá a maga kis babanyelvén.
A CD-lejátszót ha behozzák, akkor azt már szinte el is kell dugni elöle, mert rögtön megy oda és babrálja. Mit babrálja, tulajdonképpen majdhogynem tökéletesen kezeli. Igaz, otthon a kazettásmagnót is gyorsan megtanulta, még a kezettát is megfordítja benne és ha eszébe jut, hogy hallagassunk zenét, akkor megy a távirányítóhoz és kapcsoja be vele a DVD lejátszót.
A szabadban a hinta és a hom okozó a kedvenc, dehát melyik gyereknek nem? Elöbbiben hangosan kacagva csücsül, utóbbival meg idötlen idökig képes elmatatni. A dadusok mesélték, hogy van kinetikus homokuk az esös napokra, ami mellöl szintén nem lehet elmozdítani Ángelát. Múltkor amikor a nagyobb bölcsis csoportnak vették elö, Ángela kiszúrta, hogy mi van készülöben, és persze rögtön leült homokozni. Hiába próbálták elterelni a figyelmét, hogy a kicsik most mást fognak játszani, ez a nagyobbaknak lett most elöszedve, ö makacsul játszott tovább a homokkal, így a végén ráhagyták és homokoztak a nagyok plussz Ángela. 😀
És így vagyunk mi mostanság, gyönyörködünk benne, tanulunk vele együtt. Van mit, azt hiszem ezután se fogunk unatkozni.
Jerconmir 