Nem szoktam itt a blogban ismert emberek halálával foglalkozni, de Dargay Attila halálát nem tudom említés nélkül hagyni.

Az a generáció vagyok, aki az ő rajzfilmjein nőtt föl: Lúdas Matyi, Az erdő kapitánya, Szaffi, Dörmögő Dömötör, Pom pom meséi és az én legeslegkedvencebbem, a Vuk – mind mind az ő kezei közül kerültek ki.

Rajzfilmjeinek többségét unásig képes voltam nézni vagy olvasni – melyik, melyik változatban volt meg otthon. Az Erdő kapitányára például határozottan csak könyves változatban emlékszem, míg a Szaffi, a Lúdas Matyi és a Pom pom meséinek kockáiból jó párat a mai napig fel tudok idézni.

A zseniális rajzokon túl szerintem a mesék is a legjobb kategóriába tartoznak, nem olyanok mint a manapság a TV-ből a gyerekekre ömlő borzalmak. (Három unokaöccs mellett viszonylag képben vagyok a jelenlegi palettával.) Dargay Attila rajzfilmjei még igazi értékeket és érzelmeket közvetítettek. Nem egymás ellen harcoló csapatokról szóltak, nem ismételték önmagukat, hanem magára az életre tanítottak annak szépségeivel és nehézségeivel együtt. Érdekes, hogy akkor még természtes volt, hogy az embert a rossz dolgokra is felkészítik és nem kellett csak azért leírni egy rajzfilmet, mert abban a főhőssel valami szomorú esetleg megrendítő esemény történt. Manapság sok gyermekpszichológus tiltólistára tesz olyan klasszikusokat, mint a Hamupipőke és társai, mondván szegénynek meghalt az anyukája, milyen borzalmas, és helyette támogatják a bárgyúbbnál bárgyúbb témájú, semmilyen értéket nem közvetítő meséket.

Nekem egyik legkedvesebb mesém volt pl. a Panda című, ami egy kis pandáról szólt, akit az anyukája, a pandák királynője elküld otthonról vándorútra, hogy felkészítse a majdani királyságra. A kis panda mindenféle kalandon megy keresztül, miközben nagyon hiányzik neki az anyukája (ennél a résznél mindig sírtam és tudom, hogy a mai napig elsírnám magam rajta, annyira megható), de a mese végére kijárja az élet iskoláját és már felnőtt pandaként tér vissza az országába, hogy megvédje a közben veszélybe került koronát és az anyukáját. Nem hiszem, hogy ez a mese, csak ezért mert a kis panda sokszor szenved benne, rossz mese lenne, sőt! Pont ezen keresztül tanít meg a folyamatos kűzdésre és a bajokon való felülkerekedésre. Hogy a problémáinkat önmagunknak kell megoldanunk és nem másokkal megoldatnunk, mert amíg nem vagyunk képesek önálló döntésekre illetve kiállni a véleményünkért, addig nem vagyunk igazán felnőttek. Nem tudom, ki mit gondol, de szerintem sokkal több értéket közvetít mint egy sima önmagát ismétlő mese, amikre szintén tudnék pár példát említeni. De nem akarok ám ennyire elkanyarodni a témától, elvégre Dargay Attilára kezdtem el emlékezni, térjünk hát vissza hozzá.

Van egy igen személyes élményem róla. Úgy rémlik, talán 5-es lehettem, de lehet, hogy még alsós. Volt egy nagyon jó barátom, akinek az anyukája tanárnő volt, és egy ismerős tanárnőn keresztül beszervezett minket egy könyvbe. (Az már csak külön érdekesség, hogy ez az ismerős tanárnő később a kémia tanárnőm is lett.) Az én mesém, volt a könyv címe és az volt a lényege, hogy ugyanazon mesébe a nyomtatás során annak a gyereknek az adatai kerültek, akié a könyv lett. Így lett az Én mesém főszereplője Manó (igen, ez én lennék családi körben), kutyusának neve Athos (első, imádott vizslánk, Marci elődje) és megmondom őszintén a többi személyes szereplőre nem emlékszem, de azt tudom, hogy lehetett még másokat is megadni. Aztán erre a könyvre felfigyeltek mások is, köztük az akkori reggeli tévéműsor a Tízórai szerkesztői. Így esett hát, hogy egyik délelőtt iskola helyett a TV-be mentünk mi, akik elsők között lehettünk Az én mesém büszke tulajdonosai. A műsorban, amit az akkor még kezdő Jakupcsek Gabriella vezetett, általában foglalkoztak a mesékkel, és ennek keretében hívták fel a figyelmet erre az újdonságra is. Mesékről pedig kivel is lehetett volna jobban beszélgetni, mint magával Dargay Attilával!? Az egészből leginkább arra emlékszem, ahogy ülünk a földre tett párnákon, ez az akkori jó barátom, a huga, egy másik szintén barát osztálytársnőnk és még pár ismeretlen gyerek, és én nagy szemekkel nézek fel Dargay Attilára. A másik emlékem, hogy megkérték őt, hogy amig a beszélgetés zajlik, rajzoljon valamit. Kapott egy nagy rajztáblát, és nekiállt. Arra már nem emlékszem, hogy mit rajzolt, de azt tudom, hogy engem teljesen lenyűgözött, hogymilyen könnyedséggel és gyorsasággal kelt szinte szó szerint életre a figura a kezei közül.

Anyu annyival egészítette ki a történtet, hogy amikor nekünk, gyerekeknek a Dargay rajzfilmekről kellett mesélni, akkor én a Vukból idéztem azt a részt, amikor Karak elkezdi tanítani Vukot, ám neki kételyei vannak a saját értelmi felfogásával kapcsolatban és a következő párbeszéd zajlik le:

Vuk: – Karak, én buta vagyok?

Karak:  – Nem vagy buta, kicsi Vuk, csak még keveset tudsz.

Anyu szerint ekkor Dargay Attila azt mondta: "Na, ezért érdemes rajzfilmeket készíteni." 🙂

Erre én sajnos már szintén nem emlékszem, a Vukból viszont a mai napig ez a kedvenc részem és a mai napig egyéb részeket is tudok idézni belőle. Múltkor a kocsiban Valenciából Madridba menet amikor MA azt kérte énekeljek neki – igen, ez most megint egy intim, belső információ és igen, én sem értem, hogy mit szeret az én rettentes hallásomhoz tartozó hangomon, de valamit nagyon, mert gyakran kéri, hogy énekeljek a kocsiban… – szóval múltkor kis gondolkodás után a Vuk főcímdalát is hibátlanul el tudtam neki énekelni. Nem értette ugyan, de ez láthatóan nem zavarta. A történetet viszont ismeri, mert egyszer rákerestem neten és meglepve tapasztaltam, hogy létezik belőle spanyolul szinkronizált változat is, és nem restelltem azon nyomban felkerekedni és megvenni. (Megjegyzem a spanyol fordítás sokat levesz a film élvezeti értékéből, a "Hipp-hopp jön Vuk"-kal pl. nem is tudtak mit kezdeni, így egyszerűen meghagyták magyarul.) Később MA-val kötelezően megnézettettem a filmet, akit annyira nem lelkesített fel mint engem, dehát ugye rossz a spanyol szinkron, és azért valószínőleg az is számít, hogy nem ezen nőtt fel. Mindettől függetlenül kijelentette, hogy ezt levisszük az unokaöccseinek, mert nekik nagyon fog tetszeni, amire én olyan gyorsan vágtam rá egy nagy nem-et, hogy egész meglepődött. Aztán persze megmagyaráztam neki, hogy nem sajnálom az unokaöccseitől és le is vihetjük, hogy megnézzék, de utána visszahozzuk, mert ezt én bizony a mi leendő gyerekeinknek fogom félretenni! Na jó, nem annyira félre… mert néha napján nosztalgiázni is kell egy kicsit!