– nyomokban rólam, rólunk

Archivo para enero, 2011

Kuba és Karib-tenger 3. – Tulum, a maják és egy nap a tengeren

Havannát vasárnap délután hagytuk el, hogy elhajózzunk egészen Mexikó partjaiig, pontosabban az elötte fekvö Cozumel szigetéig. Ide másnap reggel érkeztünk, és a TUI egyik hajója mellett kötöttünk ki. Innen vittek át minket komppal Mexikóba, egészen pontosan Playa del Carmen stradjára, ahol már várt minket egy busz, hogy elmenjünk a kb. 40 percre fekvö egykori maja város, Tulum romjaihoz. Én kimondottan örültem ennek a kirándulásnak, mert az inka és maja templomok mindig is nagyon vonzottak, MA-t viszont eddig nem lelkesítette különösebben egy mexikói út gondolata. Peru igen, mert tudja, hogy mennyire szeretnék eljutni a Machu Picchura, de Mexikót mindig csak olyan nagyon távoli, esetleges célpontként emlegette csak. Most viszont szerencsére megváltozott a véleménye, és ha nem is ez lesz a következö uticélunk, de mindenképp felkerült a listára.

Persze azt is hozzá kell tenni, hogy Mexikóban Tulum romjaival kezdeni, nem rossz, ez ugyanis az egyik legkülönlegesebb fennmaradt maja templom, az egyetlen, mely közvetlenül a tengerparton épült, így saját stranddal rendelkezik. A romok közt ott sütkéreztek az iguanák, a kilátás pedig tényleg valami fantasztikus.

Idegenvezetövel megnéztük a különbözö templomokat, kigyönyörködtük magunkat a tengerpartban, de sajna fürdeni nem maradt idönk. Úgy voltunk vele, hogy azt tudunk máshol is, ilyen romok viszont csak itt vannak, így inkább a saját ritmusunkban mégegyszer bejárjuk az egészet, felfedezve azokat a helyeket is, ahol a csoporttal nem jártunk. A romokon kívül lévö ételbárok egyikében megettük a már elöre lefoglalt burritonkat, majd a csoporttal együtt visszafurikztak bennünket Playa del Carmenre. Közben megcsodálhattuk jó pár luxus szállodakomolexum bejáratát és le is hülhettünk egy kicsit a buszban. Mert rettentö meleg volt ám! Az út során többször is emlékeztettük magunkat, hogy január elsö hetében vagyunk, valamint arra is, hogy ez a tél ott ahol járunk… a nyarat el se akarom képzelni.

Playa del Carmenre visszaérve már nem sok hiányzott sötétedésig, így úgy döntöttünk, hogy a strandolás helyett inkább a föutcákon sétálunk egy kicsit. Tipikus üdülöfalu ez, kibérelhetö luxus apartmanokkal és sok-sok csillagos szállodákkal, valamint egymásba nyúló üzletekkel. Az egész út során amúgy csak itt hallottunk egyszer magar szót. Végül addig addig bóklásztunk, míg egyszer csak zenét hallottunk, majd megláttuk egy szabadtéri diszkó bejáratát, ami a strandra nézett, és ahol este 6-kor ott tömörültek az emberek a parti homokon és úgy buliztak mintha legalábbis hajnal lenne. Nemrég véletlenül láttunk az egyik spanyol csatornán egy adást, Arena Mix volt a címe és a leghíresebb tengerpartokat járták benne végig bemutatva az ottani legnépszerübb diszkókat. Ott hallottuk elöször, hogy ezekben a diszkókban a buli szinte 24 órás, de valahogy addig nem is fogtuk fel, hogy mit is jelent ez, amig Mexikóban nem láttuk. Hát, hogy is mondjam csak…  na szóval én nem igazán tudom elképzelni, hogy este 6-kor ott nyomuljak a tam-tam zenére, de mindenesetre érdekes látvány, élmény volt, az biztos.

Cozumelbe visszaérve még maradt egy óránk a hajó indulásáig, így még ezt is kihasználtuk, és sétáltunk egyet a városkában. 

Másnap egész nap hajóztunk, így kihasználtuk, hogy sokáig aludhattunk. Én elöször 10:50-kor nyitottam ki a szemem, majd MA megállapította, hogy az jó, mert így van még 10 percünk a kötelezö biztonsági kiképzö próbát, vagy hogy hívják ezt magyarul. Szóval amikor elpróbáljuk, hogy mi lenne, ha most hirtelen elkezdene süllydni a hajó és nekünk menekülni kellene. Vicces volt, mert most a jelzésre mindenki teljes nyugalomban elhagyta a kabinját nyakán a mentömellénnyel és elsétált a neki kijelölt gyülekezö helyre, majd mindenféle utasításokat követve akár a filmekben felszólítottak minket, hogy elöbb a nök és a gyerekek majd a férfiak kövessük a vezetönket a csónakokhoz. Félreértes ne essék, ez mind fontos tudnivaló, csak nekem végig az motoszkált a fejemben, hogy vajon tényleg annyira bárgyúak az ilyen hajókon dolgozók, hogy azt hiszik ez ilyen simán menne vészhelyzetben is? Mert én nem tudom, ki hogy van vele de én egy süllyedö hajón el nem válok MA-tól egy percre se, és még nincsnek is gyerekeink. Aztán például megállapítottam, hogy az én mentömellényemen nincs lámpácska ami egy esetleges süllyedés esetén késöbb elösegítené a keresésemet. Ezt szóvá is tettük a recepción késöbb, de úgy látszik nagyon biztonságos egy hajón voltunk, mert nem cserélték le a mellényemet késöbb se. Ezek után azon már nem is akadtam fenn, hogy miért is csak a harmadik tengeren töltött napon kaptunk ilyen kiképzést.

A nap további része egyébként nyugisan telt, megterveztük a havannai városnézés két napját, filmet néztünk, napoztunk, pihentünk és bejártuk újra – ezúttal fényképezögéppel felszerelkezve – a hajót, ami elsö nap még egész nagynak tünt, aztán hamar kiderült, hogy nem is az.

Tulajdonképpen minden megvolt rajta ami csak kellett, meg ami nem még az is: egy önkiszolgáló és egy á la carte étterem, egy ajándékbolt, egy trafik (érdekesség, hogy a boltok a kikötökben állva nem nyithatnak ki, mert akkor nem lennénenk TAX freek), egy bár, egy piano bár, két külsö bár, medence, jacuzzi, casino, SPA, tornaterem, gyermekmegörzö és színházterem. Ebböl a sok mindenböl az éttermeken kívül persze mi szinte csak a piano bárt és a színháztermet használtuk. A piano bárban itta meg MA minden evés után a kávéját, a színházteremben pedig az estéinket töltöttük. A hajón ugyanis rengeteg szórakoztató programot, játékot szerveznek, van a tánctanulástól kezdve a barkóbán ét minden. Egyébként számomra ugyancsak meglepö módon olyanok is voltak akik egész nap ki se szálltak a hajóból, ami nekem azért is érthetetlen, mert napon feküdni és medencézni bármelyik európai tengerparton, üdülöben is lehet, nem kell emiatt a világ másik felére, majd 10 órát repülni. Persze mindeki azt csinál a nyaralása alatt amit akar, csak tényleg nem értem…

De térjünk vissza a hajóra és az ottani elfoglaltságokra, pontosabban az estékre, amiket mint már mondtam a színházteremben töltöttünk. Minden este volt ugyanis valamilyen müsor: caribi est, büvész est, táncos showk és sok-sok humor. A legjobb egyértelmüen a himorista volt, ezt már Babyék is elöre jelezték, és nem is csalódtunk benne.

És, hogy mindezek után miért mondom, hogy nem is volt olyan nagy a hajó? Nos elég volt pl a Nagy-Kajmán-szigeten mellettünk álló TUI és Royal Caribian hajókra vetni egy pillantást és az elsö nap még nagynak tünö hajónk azonnal egész aprónak tünt. Ahogy Apu késöbb nagyon találóan megfogalmazta: Mintha egy regionális fapados állna egy Jumbo mellett. Hát igen, pont ilyen volt. A Kajmánon átélt kalandjainkról pedig majd legközelebb mesélek.

28 enero, 2011 | Categories: Utazás | Deja un comentario

Kuba és Karib-tenger 2. – A kommunizmus három különbözö nézöpontból

Többször érzékeltem az út során, hogy mennyire másként éljük meg Kubát MA és én. Én 7 éves voltam a mikor a kommunizmus véget ért Magyarországon, így nem sok emlékem van róla. Egyrészt mert még kicsi voltam és sok mindent nem is fogtam föl vagy természetesnek vettem akkor, másrészt meg mert ugye nálunk az utolsó években már engedett a Szovjetunió vas keze és sok olyan dolog volt szabad, ami korábban nem. Ennek ellenére vannak persze emlékeim, és ezekböl egy csomó elö is jött Havannában.
 
Elsöként még a reptérröl a hajó felé menet a buszból tüntek fel a forradalmi jelszavas plakátok. Kubában ugyanis nincsenek hirdetötáblák. Illetve vannak, csak a hirdetések helyét máig, 52 évvel Fidel hatalomra lépése után is a forradalom nagy jelszavai foglalják el. «Mindent a hazáért!» «A történelmünkhöz hüen.» «Gyözedelmeskedünk!» «Éljen a forradalom örökké!»
De vehetjúk példaként az olyan utcaneveket is mint pl a Plaza de la Revolución – A forradalom tere. Tiszta Népköztársaság útja feeling, nem?
 
De vissza a reptéri buszhoz, mert szintén ott történt, hogy majd felsikítottam, és MA karját csapkodva jeleztem neki, hogy figyeljen csak, mert arról amit most észrevettem bizony kötelezö lesz fotót készíteni, mert mekkora már, hogy ilyet látunk és egyébként is nekünk volt ilyenünk… egy kis polszki FIAT volt.
MA elöször furcsán nézett rám, az ö érdeklödését sokkal inkább a régi amerikai típusú autók keltették fel, amiket nálunk már rég múzeumban mutogatnának, ott viszont még mindegyik vígan furikázik. Ha meg esetleg leállna, akkor ott helyben nekiesnek páran és pillanatok alatt megjavítják. Így aztán MA. nem igazán tudta hova tenni a lelkesedésemet. Késöbb persze, amikor többször is láttunk még kis polszkit akkor elmeséltem neki, hogy Anyunak ez volt az elsö autója és bizony én is ebben ültem hátul amikor az oviba mentünk. Még arra is emlékeztem, hogy amikor telente nem akart elindulni elsöre akkor Anyunak elég volt a lábát kitenni a nyitott ajtón és amolyan Frédi és Béni módra belökni az autót fél lábbal miközben a kocsiban ülve kormányozott.
 
Szintén az elöjövö élmények közé tartozik az a plakát amit egy – hát, hentesboltnak túlzás nevezni, mert talán ha egy adag hús árválkodott a nem müködö hütöpultban – szóval egy bolt elött elhaladva vettem észre. Rögtön ki is kaptam MA kezéböl a fényképezögépet és rázoomoltam. Nem tévedtem, tényleg egy Lux szappant népszerüsítö falinaptár volt az. MA itt is csak értetlenkedett, hogy mi ebben az olyan nagy szám. Aztán itt is meséltem neki, méghozzá azt, hogy annak idején ez bizony fontos luxuscikknek számított, csak azoknak volt belöle, akiknek rokonuk volt külföldön vagy olyan munkájuk volt, ahol hozzájutottak (pl. orvos, aki a betegeitöl kapta ajándékba). Még Anyu egyetemi tanáráról is meséltem neki, akinek az óráján minden lány a elöre akart ülni, mert az volt a szokása, hogy fel alá mászkált a padsor elött és bizony Lux szappant használt így illatfelhö úszott utána. Ö volt Mr. Lux. 🙂
 
Nekem tehát sok mindennek egészen különleges jelentése volt, MA viszont most jár életében elöször jelenleg is kommunista országban, így hiába tanulta, hiába olvasott róla sokat, még így is sok minden a döbbenet erejével hatott rá. Leginkább az emberek hozzáállása. Számára felfoghatatlan, hogy miért is nem lázadnak az emberek, hogy hogy lehet ilyen elnyomást 52 éven keresztül türni, és hogy hogy nem veszik észre, hogy máshol nem ez van? 
Pedig persze, hogy észreveszik. Tapasztaltuk, hisz többször volt alkalmunk kubaiakkal beszédbe elegyedni és ezek lettek talán a legérdekesebb élményeink.
 
A Plaza de la Revoluciónon lévö hatalmas kilátóból lettünk figyelmesek az egyik hatalmas lenti épületre. Miután az utikönyvünk épp valahol a hátizsák alján leledzett, lejövet után inkább megkérdeztük az elötte vigyázó ört, hogy mi is az. Kiderült, hogy az bizony az Elnöki Rezidencia, mire MA automatikusan tette fel a következö kérdes, mi szerint akkor itt lakik Fidel, ugye? Az ör erre közölte, hogy «Ugyan, Fidelnek van épp elég háza mindenfelé!» Kvázi, elég gazdag ahhoz, hogy ne itt lakjon. Az érdekes mégis az arckifejezése volt és ahogy ezt az egészet mondta. Érezni lehetett belöle, hogy elege van ebböl az egész bagázsból, hogy a vezetöknek mindenük megvan meg még annál is több, ö meg itt áll egész nap a melegben és vigyáz erre a mindenre. Ismétlem, ez az Elnöki Rezidencia öre volt, aki elvileg ugye a rendszer része.
 
Egyszer taxiba is ültünk, amikor már tövig jártuk a lábunkat – megegyeztünk, hogy sürgösen beszerzünk egy lépésszámlálót, mert valami azt súgja, hogy nem sokan gyalogolnak annyit az utazásaik alatt mint mi 🙂 – szóval amikor már nem bírtuk tovább beültünk egy taxiba és persze, hogy elbeszélgettünk a soförrel. Mi másról, ha nem az autókról. A sok régi csoda mellett járnak ugyanis az utcán újabb modellek is, és valahogy nem volt egyértelmü, hogy mind külföldié lenne. A soför pedig szívélyesen be is avatott minket a titokba: az új autók drágák, így nem sok embernek telik rájuk. Akinek telne annak is csak feketén szerzett pénzböl telne. A vételkor márpedig igazolnod kell, hogy honnan van pénzed autóra, így rögtön kiderülne, hogy nem legálisan jutottál hozzá. Konklúzió: Ha van pénzed nem veheted meg mert kiderül honnan van a pénzed, ha nincs pénzed, akkor meg maradnak az autómatuzsálemek. Az 1600-as Lada amiben utaztunk egyébként még az ö apukájáé volt…
 
A legérdekesebb ezek közül a beszélgetések közül mégis az volt amit azzal a hölggyel folytattunk le, akit a Coppelia sorában ismertünk meg. A Coppelia Havanna legnépszerübb fagyizója. Különlegessége hogy több sorban várnak elötte az emberek és mindig csak egy bizonyos számú embert vezetnek be a kertbe vagy az épületbe. A turisták a nekik szánt pénzzel a CUC-vel fizetve hamar sorra kerülnek, a helyiek a pesojukkal sokáig várakoznak. Miután réértünk, gondoltuk kivárjuk a sort, az mégiscsak autentikusabb is, így én beálltam az egyikbe, míg MA megnézte a többit. Itt elegyedtem beszédbe az elöttem álló növel, akivel aztán a sorban állás végére olyan szimpatikusak lettünk egymásnak, hogy felajánlotta üljünk le vele és a kisfiával. Persze kapva kaptunk az alkalmon.
 
Kiderült, hogy az asszony tisztviselöként dolgozik valamelyik hivatalban, és ha jól emlékszem 350 pesot keres, amihez ha jól dolgozik, nem hiányzik a munkahelyéröl, vagyis amolyan kiváló dolgozói érdemeket szerez, akkor jár még 15 CUC is. Ez ugye így nem sokat mondott nekünk, így elkezdtük kérdezgetni, hogy mégis mennyi is az annyi, bár sejtettük, hogy még annyi se. MA pl. rákérdezett, hogy mennyibe kerül egy liter tej. A nö erre szinte hangosan felnevetett, és én is automatikusan mondtam, hogy valószínüleg nem a legjobb példát hozta fel. Valami azt súgta, hogy tejet nem sokat isznak, de arra én sem számítottam, hogy tejet szinte csak a gyerekek ihatnak. 7 éves korukig kapják a tejjegyet (mert Kubában a mai napig sok minden jegyrendszerrel müködik) utána azonban nincs tovább. A felnöttek közül csak azok ihatnak, akiknek az orvos a diétájában azt elöírta, majd bizonyos kor felett az idöseknek jár ismét. Ezen kívül csak a fekete piacon lehet hozzájutni, persze csillagászati árakon. Ugyanúgy ahogy a marhahúshoz és még sok más élelmiszerhez is.
 
Aztán azt is említettük a hölgynek, hogy feltünt, hogy az emberek általában nagyon jól öltözöttek az utcán. Szerinte ez csak álca, mert sajnos sokaknak a látszat fontosabb mint bármi más és képesek egy pohár cukros vizet inni ebédre, de a legutóbbi divat szerint öltözködni.
 
Persze nem csak mi kérdezösködtünk, hanem ö is. Például teljesen egyértelmünek vette, hogy biztosan mindketten az államnak dolgozunk, majd amikor elmeséltük neki hogy nem egészen, söt amerikai és ausztrál multinál vagyunk, akkor még többször is rákérdezett, hogy akkor ezek privát cégek és semmi közük nincs az államhoz? Az utazásunktól is teljesen felvillanyózódott, egészen oda volt meg vissza, hogy milyen messziröl eljöttünk Kubáig. Ök nem nagyon utazhatnak Kubán kívül sehova, illetve csak meghívólevéllel és azután is engedélyt kell kérni a hatóságoktól. Persze mindezt csak akkor, ha van rá pénzed, vagyis ismét ott vagyunk az autós témánál.
 
Szóba került a forradalom nagy ellensége Amerika is. Mondtuk neki, hogy olyan érzésünk van, hogy ugyan a rendszer tiltja, de az emberek ennek ellenére, vagy talán pont ezért imádják. A hölgy meg is erösítette ezen feltevésünket, szerinte minten kubai amerikába vágyik és minden ami amerikai az csak jó lehet. Minél jobban tiltják, annál vonzóbb lesz.
 
A fagyi amúgy nagyon finom volt, ízt ugyan nem lehetett választani, mert az már luxus lenne. Ami viszont feltünt, az a víz volt. Méghozzá az a víz amit a fagyizóban kaptunk. A nö ugyanis nem ivott belöle, hanem helyette elövette az otthonról hozott üveg vizét, és abból ittak ö is és a fia is. Észrevehette a meglepettségünket, mert hozzátette, hogy ö mindig hord magánál vizet, söt a fiának fel is forralja. Késöbb MA-val megegyeztünk abban, hogy eddig se ettünk a hajón kívül sehol, és ezek után se nagyon fogunk. Össz-vissz mégegy fagyira csábultunk el másnap ugyanitt, akkor már CUC-vel fizetve, így pillanatok alatt megkaptuk a kis gombócunkat.
 
A beszélgetések tehát igazán érdekesek voltak, a kubaiak általában nagyon kedves, ségítökész embereknek mutatkoztak. Többen mondták is a Kubát megjárt ismeröseink közül, hogy nincs sok mindenük, de ami kevés van, azt is megosztják mindenkivel. Nekünk sem sikerült a fagyizóban lebeszélni a nöt arról, hogy meghívjon minket, még ostyalapokat is vett nekünk, és emiatt én eleinte kényelmetlenül is éreztem magam, de aztán szerencsére elfogadta az aznap cipelt ruhás zacskónkat, így mindannyian többel mentünk tovább mint amink találkozásunk elött volt: ö ruhákat és szappanokat kapott, mi éményt. Azt hiszem mindannyian jól jártunk.

21 enero, 2011 | Categories: Utazás | Deja un comentario

Kuba és Karib-tenger 1. – Egyenlöre inkább csak Havanna

Van az a mondás mi szerint az ember azt fogja csinálni egész évben amit január elsején csinált. Ezek szerint akkor mi idén is sokat fogunk utazni, ugyanis a szilveszteri csomagolás után elsején reggel pár órás alvás után elindultunk a reptérre, hogy felszálljunk a Havannába tartó déli gépre. Elsejét tehát szinte végig a repülön töltöttük, és egy majd 10 órás gyötrelmes út után érkeztünk meg Havannába. Én talán ha összesen egy órát tudtam aludni, de az ilyen hosszú utaknál mindig a keletröl nyugatra út a rosszabb, míg Japánból ez a hazaút volt, addig most az odaúton várt ránk az nyüglödés a gépen. Ettöl függetlenül azonban lelkesen érkeztünk meg Havannába és szerencsére a vízumvizsgálaton is hamar átestünk, így már vittek is minket a hajóra, ahol azonnal megvacsoráztunk és egy gyors körülnézés után már döltünk is az ágyba.

Másnap korán keltünk, mert csak délután 3-ig volt idönk Havannára, hisz akkor indult továbbb a hajó, így a lehetö legjobban ki akartuk használni az idöt. Aznapra az Habana La Viajat, vagyis az óvárost terveztük be, minden egyebet az utazás utolsó két napjára hagyva, amikor is újta itt leszünk majd. Most viszont egyszerre foglalnám itt össze a három nap élményeit, benyomásait.
Azt kell, hogy mondjam, hogy Kuba mint uticél korábban nem vonzott különösebb, magam sem tudom miért. Mégis most Havanna elsöre levett a lábamról. Teljesen olyan, mintha a gyarmati idökbe csöppentünk volna vissza. Tulajdonképpen ez is történt, hisz Kuba spanyol gyarmat volt valaha. Ez a hangulat máig megmaradt, a régi városrészben egymást követik a hihetetlenül szép épületek, az ember szinte várja, hogy kisétáljanak a tea vagy cukornád ültetvényesek. (Egy a gyarmati Indiában játszódó könyvet kezdtem olvasni az úton, szóval az alaphangulatom egyébként is adott volt.) Ez a része a városnak amúgy viszonylag tisztességesen rendbe is van hozva, igaz, ha nem lenne megvonnák tölük a világörökségi státuszt. Szintén a csodás részhez tartozik a Kapitólium és környéke, a Paseo del Prado (tiszta Madrid feeling), ami tele van szebbnél szebb fantasztikusan díszített palotákkal. Szinte minden stílus képviselteti magát a városban.

Viszont sajnos ahogy a tursiták által látogatottabb utcákból kilép az ember, szinte csak romos épületeket, poros utcákat, feltöredezett járdákat látni. A házak igen nagy százaléka nem csak hogy romos, de életveszélyes is, ha ezek itt Európa valamelyik városában állnának, akkor tuti körbe lennének kerítve, és a közelükbe se lehetne menni. Havannában viszont szinte mindegyik ilyen épület is lakott. A legsiralmasabb állaptban lévöket pedig – amikben már tényleg nem lehet lakni, mert félig összedöltek -, piacnak, parkolónak, lerakodótelepnek használják. És még az ilyen romos házak többsége is olyan, hogy csak áll az ember elöttük és bámulja öket olyan szépek. Nekem végig az motoszkált a fejemben, hogy milyen gyönyörü is lehetett ez a város Fidelék hatalomra lépése elött. Tényleg sokszor nem is tudja az ember, hogy melyik homlokzatot is csodálja.

Elég sajátságos építészeti megoldásaik is vannak egyébként, figyelemfelkeltöek például a sok helyen az úttestbe, kilövö nyílásával lefelé beleszúrt, beleállított, sokszor x-et formáló ágyucsövek. Ezek jelzik, hogy oda bizony gépkocsival nem lehet behajtani. Valakinek eszébe jutna keresztülvágni rajtuk?

Az ilyen helyekre csak a tricikli taxik mehetnek be, (még a motoros cocotaxi se), amik szintén elég rémes állapotban vannak. Hivatalosan nem szállíthatnak turistákat, bár ez sokukat nem igazán érdekli. Amúgy nem semmi, hogy mindent meg tudnak javítani és mindent újrahasznosítanak. Ezek a triciklik is úgy vannak összetákolva, hogy csoda, hogy még müködnek. Persze a szükség nagy úr.

Ezt mi is tudtuk és miután MA szülei pár héttel elöttünk voltak ugyanezen az úton, megfogadtuk a tanácsukat és készültünk: Összeszedtük a családból az odaadható állapotban lévö használt ruhákat, valamint az összes pici szappant amit MA a szállodákban kap (egy nagyobb doboznyi gyült már össze a fürdöben) valamint az összes promótollat amit csak találtunk itthon. Ez utóbbi kettö kimondottan hiánycikk kint, így a használt ruhákkal együtt mentek a böröndbe. Mikor kérdeztem Babyt, hogy és mégis honnan tudjuk majd, hogy kinek adjuk oda, azt mondta, ne aggódjunk, hozzá rendszeresen mentek oda idösebb nök, nénik az utcán, hogy nincs-e valamije amit adhatna nekik.
Na ehhez képest mi mindhárom nap szinte egész nap cipeltük a csomagocskáinkat, mert hozzánk bizony senki nem jött oda még akkor se, ha kézben vittük a zacskót és nem a hátizsákban. Márpedig nem éppen a turistákra jellemzö viselkedésmód, hogy városnézés közben feltünöen lóbálnak egy láthatólag ruhákkal teli nejlonzacskót. Gondolom, hogy azért nem jöttek mert fiatalok vagyunk, nem gondolták, hogy viszünk bármit is. Mi meg ugye nem akartunk senki megsérteni azzal, hogy odamegyünk hozzá és csak úgy odaadjuk neki. Végül mégiscsak meg kellett tennünk és az egyik néni vissza is utasította, gondolom büszkeségböl, mert amúgy kinézetre el kellett volna neki. Végül aztán mindegyik adag ruha «elkelt» szerencsére és mindhárom alkalommal nagyon hálasak voltak akik kapták.

A tollak pedig a gyerekek körében fogytak nagyon. Többször szaladtak oda hozzánk kisebb-nagyobb csoportok, hogy van-e toll nálunk és kitörö örommel fogadták az összes íróeszközünket.

 

Az én íróeszközöm viszont most kifogyott volna, ha toll lenne. Még jó, hogy nem az, így holnap folytathatom a beszámolót egy kis kommunista visszatekintéssel.

20 enero, 2011 | Categories: Utazás | Deja un comentario

Augusztustól decemberig

Így Szilveszterkor akár év végi összefoglalót is írhatnék, de év elején még egész rendesen írtam ide, úgyhogy nézzük inkább, hogy mi minden történt velünk augusztus óta, mert azóta meglehetösen elhanyagoltam a blogot. A nyaralási beszámolóval hagytam abba, így decemberben egész aktuális is volt még… 🙂

A szeptemberünk Valencia és Madrid között telt, hisz megszületett a család negyedik gyerköce, Julia.  A délutánjaim az ö ajándékának készítésével és a barátink között teltek, és két hétvégén is lent voltunk náluk Valenciában. A lányokkal (kolleganöim, egyszer majd talán írok róluk egy külön bejegyzést, mert megérdemlik :)) pedig megkezdtük a nagy Harry Potter nézö surozatunkat, ami aztán az utolsó elötti film együttes megnézésével zárult. Ja, hogy nem említettem, hogy HP fan lettem? Bizony, bizony, pedig annak idején az elsö film után nagyon nem értettem, hogy mit esznek ezen annyira. De aztán MA egyik kollegájától kölcsön kaptuk a filmeket és én pedig odáig fajultam, hogy pár hónap alatt kiolvastam mind a 7 könyvet, méghozzá angolul ám! Rettentö büszke is vagyok magamra. 🙂

 

Október legfontosabb eseménye a mallorcai hosszú hétvégénk volt. Még nyár elején lecsaptunk a szuper olcsó jegyekre, majd a sok mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy kocsit bérelünk és a sziget északi részén keresünk szállást. A döntés jónak bizony, mert sikerült életünk eddigi legjobb szálláshelyét lefoglalni. Innen jártuk aztán be a szigetet, szombaton az észak-nyugati hegyes résszel kezdtük, jártunk faluról falura, meg-meg álltunk, gyönyörködtünk a kilátásban és megállapítottuk, hogy nem sok helyen láttunk még ennyi birkát mint itt. Többször eszembe jutott Peter Kern Egy nyár/tél/ösz/tavasz Mallorcán (ki melyiket olvasta) címü könyve, és most már még jobban el tudtam képzelni, ahogy az angol család próbálja megszervezni az életét a szigeten. Mit mondjak, jókat vigyorogtam magamban.

Vasárnap a sziget keleti részét céloztuk be, jártunk kilátótóronynál, kettönél is, cseppköbarlangban, aminek a taván még egy kisebb hangversenyt is meghallgattunk és egy csodás naplementében is volt részünk. Hétföre maradt Palma, a palotájával, katedrálisával, hangulatos kis utcácskáival, és a viharral, amimajdnem megfutamított minket, de aztán mégsem.

A kedd déleltöttjét a Majorica outletben és egy üvegfújó mühelyben töltöttük, és délután a repülön megállapítottuk, hogy nagyon szép hely Mallorca és ráadásul ideális egy ilyen hosszú hétvégére. Egy-két apróbb részletet ide és ide is feltettem, illetve írtam egy részletesebb ismertetöt a Majorica gyöngyökröl.

 

Pár napra rá, hogy Mallorcáról visszajöttünk, MA szülei, Babyék jöttek Madridba. Ángel jött két napra egy mezögazdasági vásárra és ezt kihasználva végül egy hétig maradtak. A hétvégét kihasználva elmentünk Chinchónba, egy Madrid melletti csöpp kis faluba, ami arról híres, hogy itt találhatö Spanyolország legrégebbi Plaza Mayorja, vagyis fötere, ami ottjártunkkor épp bika viadal arénává volt alakítva. 🙂 Színházban is voltunk, méghozzá kétszer is, és a vásár apropóján Miguelt, Ángel portugál üzlettársát is viszontláthattuk végre.

 

Így jött hát el november, és vele együtt Anyu és Ági a spanyol tanárnönk is egy hosszú hétvégére! 🙂

Csütörtökön a két lyány bebarangolta Madrid minden számukra fontos helyét, aztán délután már hárman róttuk a szeretett utcákat. Pénteken délelött miután jól kitekergették a nyakukat az új madridi látnivalók, a 4 felhökarcoló lábánál, lementünk Valenciába, ahol aztán Ági átesett a már szinte bevett útvonal alapján, rutinosan levezényelt városnézésen. Idegenvezetöi irodát nyithatnánk lassan, annyi embernek megmutattuk már Valenciánt és az az igazság, hogy én minden alkalommal ugyanúgy élvezem mint amikor elöször ott jártam. Olyan jó volt, hogy itt voltak, és még jobb volt, hogy Ági kicsit kikapcsolhatott az otthoni nem könnyü mindennapjaiból.

 

November második hétvégéjén került aztán sor a toledói kirándulásra, ahova ezúttal tizen mentünk és miután Manolo és Cisco Valencibából jöttek az nappaliból le se vittük a matracot Anyuék után. Toledót is meghódítottuk tehát, jót is ettünk, az össze eddigi hasonló kirádnulásunk közül itt volt a legjobb az étterem is, és megegyeztünk, hogy visszamegyünk még a toledói Katonai Múzeumot is megnézni, de az már egy másik, egész napos program lesz.

 

Két mások kimelendö esemény történt még novemberben, az egyik a Shakira koncert, a másik pedig Julia keresztelöje. Az idörendi sorrend szerint kezdem a Shakira koncerttel, amire az augusztusi, elsö házassági évfordulónkra leptük meg magunkat, illetve MA lepett meg magunkat, mert titokban vette a jegyet. Mondtam már neki, hogy mióta egyszer még Pesten szinte véletlenül voltam a Robbi Williams koncerten azóta vágyom még másik kettöre, Shakirara és Bon Jovira. Ez utóbbiról sajna lemaradtam idén, pedig kétszer is volt Madridban, de mindkétszer már csak a koncert napján értesültem a dologról. Shakira viszont összejött és nagyon nem bántuk meg. Hatalmas show-t csinált és hát ugye – ahogy Apu megfogalmazta – Shakirának nem csak a hangja jó. Egy percre meg nem állt a színpadon, olyan érzésem volt, hogy ez a koncárt nem is annyira róla, hanem inkább magáról a zenéröl és a táncról szólt.

 

Julia keresztelöjét november utolsó hétvégéjén tartottuk, méghozzá MA és Julio növérének a föszereplésével, hisz ök lettek a keresztszülök. Külön érdekesség, hogy pár héttel korábban szentelték fel a valenciai lakás mögötti templomot, így Julia volt az elsö itt keresztelt gyerek. Nagyon szép, családias volt a szertartás is, a pap végig magyarázta, hogy mikor mit és miért csinál. Az ebéd is klassz volt, MA pedig végig büszkén feszitett mint immáron friss kétszeres keresztapa. 🙂

 

Miután egy percig se bírunk nyugton ülni Madridban, decemberre is maradt még egy utazásunk, illetve maradt volna, ha a légiirányítók sztrájkja 5  perccel késöbb kezdödött volna illetve, ha a gépünk a korábbi útjáról nem késve ér Madridba. Így viszont meglévö felszállási engedéllyel fordultunk vissza a kifutópályáról és búcsút mondhattunk  frankfurti hétvégénknek, amit Rubennél és Aludenánál töltöttünk volta. Végül a régiirányítók sok rokonát felemlegetve otthon töltöttük a hétvégét nyugiban.

Cserébe viszont a  következö héten szinte csak aludni jártunk haza: hétfőn Marianaval és Danival vacsiztunk, szerdán Eu és Mar jöttek hozzánk, MA pedig ez alkalomra megalkotta élete elsö fácánsültjét. (Nyamm, nyamm…) Csütörtökön aztán ismét színházba mentünk, a Brokereket néztük  meg José Mariával és Julioval, meg az ö unokatestvérével, illetve csak JM-val mert a Julioék lekésték a darabot és csak a vacsoránál csatlakoztak hozzánk. A hétvége, illetve a szomb ismét mozgalmas volt, két helyre is hivatalosak voltunk ugyanis. Délelött Moni, lengyel kolleganöm barátjának a frissen nyitott teaboltjána látogattunk el, összesen 9-en, majd Moninál ebédeltünk délután pedig egy szuper karaoke party alakult ki. Este aztán MA kollegájához voltunk hivatalosak lakásavatóra, több más kollegájukkal és azok járulékos szerveivel (értsd. barátnö, feleség) együtt. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy ezek után a vasárnap a pihenésé volt.

 

December harmadik hétvégéjén voltunk utoljára Valenciában, mert karácsonyt Pesten töltöttük. Méghozzá szó szerint a karácsonyt, hisz én a féléves pénzügyi zárás miatt decemberben nem vehetek ki szabit, így 24-én délelött érkeztünk és 26-án este már jöttünk és vissza. Rövid volt, de szép, teljesen és kizárólag családi körben. Végre egyszer nem rohatnunk egyik helyröl a másikra, és még a havat is épp ki tudtuk élvezni.

 

Az elmúlt hete én végigdolgoztam, és azt hiszem meglehetösen jól sikrült zárnunk. Tegnap aztán MA után mentem Valenciába, hisz karácsony alatt a tegnapi volt az egyetlen este amit mindketten a család ottani felével tudtunk tölteni. Karácsonyoztunk tehát ott is, és ma este visszajöttünk Madridba. Az idei Szilveszterünk ugyanis elég sajátságosra sikeredett. Éjfélkor én egészen pontosan a kedvenc nyári (!) ruhámat vasaltam, MA pedig a megszáradt ruhákat pakolta el épp. Mostanra a csomagolással is elkészültünk, holnap pedig irány Havanna és a Karib tenger szigetei! Én most tehát el, BUÉK mindenkinek, aki végigolvasta ezt a hosszú bejegyzést, és azoknak is akik nem!

Viszlát január második hetében! 🙂

1 enero, 2011 | Categories: Madridi mindennapok | Deja un comentario