A diningguide.hu meghirdetett még karácsony előtt egy gasztronómiai szakírói pályázatot. A kiírást én először egy gasztro blogon olvastam, és azzal a lendülettel át is siklottam felette. Aztán pár nap múlva Anyu hívta rá fel újra a figyelmemet, és elhintette a gondolatot, miszerint jelentkezhetnék rá, majd addig addig mondogatta, hogy írjak valamit, amig végül beadtam a derekamat. Nem mintha komoly írói – pláne szakírói – babérokra akarnék törni, de gondoltam veszteni nem veszíthetek vele, ha meg elszórakozgatok az írásokkal egy darabig, akkor én részemről már nyertem is valamit.

Feladatként egy tetszés szerinti étteremről kellett kritikát írni megadott terjedelemben, valamint kértek egy előre megadott karakterszámú esszét is, főzelék témában.

Sok töpizés után végül Anyuval közösen úgy döntöttünk, hogy az étteremkritikára a Gundeles nagy vacsoránkat fogom beküldeni, ami egy korábbi bejegyzésemben olvasható. A pályázatra persze jócskán meg kellett nyírbálni szegényt, szerintem vesztett is az élvezeti értékéből ezáltal, de ugye nem lehetett túllépni a kiírás szerinti karakterszámot. Aztán kiderült, hogy mégis, mert a nyertes irás is jócskán túllépte, ami szerintem nem fair, dehát ez van. Lettem volna zsűritag, lett volna beleszólásom. 🙂 A zsűri értékelési szempontjait egyébként a DG honlapján itt, a nyertes pályázó írásait pedig itt lehet elolvasni, és elkezdték feltölteni végre a többi pályaművet is, melyek szintén a honlapon, itt olvashatók.

Én pedig a továbbiakban megosztom a nagyérdeművel az én kis irományomat a főzelékről, csak hogy megmaradjon "a zutókornak" is.

A nagy magyar specialitás, ami csak a miénk és ami minden magyar háztartás alapétele és bár vannak akik kevésbé rajonganak érte, el kell ismernünk, hogy egy igazi hungarikum! A Wikipédia szerint a főzelék zöldségből készült főfogás, ami nem köret. A burgonyától a tökig, a brokkolitól a kukoricáig szinte bármiből készülhet.

Mégis tisztában vagyunk mi azzal, hogy mennyire csak a miénk ez az étel amitől mindig zavarba jövünk, ha egy külföldi értetlenkedő tekintetével találjuk szembe magunkat? Mert hiába magyarázzuk, nem érti. Persze, főtt zöldségeket ők is esznek, nincs abban semmi különös. – bólogat bőszen. Mire mi legyintünk. Mit nekünk holmi vízben főtt, íztelen zöldség?! A főzelék! Az az igazi. Ő meg még mindig nem érti. Persze, mert neki nincs ilyenje. Ő csak a vízben megfőzött, megpárolt zöldséget ismeri.

A németek még készítenek valami főzelék utánzatot, sőt néhány változatban lisztszórással „kövérítik” az ételt. A spanyolok viszont egyszerűen csak bedobálják a kuktába a különféle hozzávalókat és kevés vízzel összepárolják az egészet. A kész étel ízhatása hasonló a mi főzelékeinkéhez, különösen, ha jó kis serrano sonkával gazdagítják az ételt, azonban nekem mégis hiányzik a jól ismert hazai, sűrű, kása szerű halmazállapot, ami szabályosan önmagába süppeszti a zöldségdarabokat.

De hogy lehet ezt adott külföldinek elmagyarázni? A habarás és rántás szavakat szakszótárban se nagyon keressük, nem éri meg a fáradtságot, mert ezek a szavak nem léteznek más nyelvekben. Marad tehát az elkészítés menetének részletes elbeszélése. Konyhatündérek előnyben! Tehát addig ok, hogy megfőzzük az adott főzelékhez a zöldségeket az általában nem túl bő hozzávalókkal együtt. Eddig máshol is így csinálják. De akkor mi is a különleges benne? – kérdezheti érdeklődő külföldi partnerünk. Hát a liszt! A liszt? – és emberünk jó esetben is furcsálló arckifejezést ölt, míg rosszabb esetben, – valamint ha nem túl gasztromán az illető -, egyből el is fincsorodik, és fújolni kezd. Hogy jön a megfőtt zöldséghez a liszt?

Mi ekkor buzgón elkezdjük bizonygatni, hogy de hát attól lesz jó, ez a nagy átalakulás kulcsa! Ettől lesz a holmi főtt zöldségből valódi főzelék! A liszt az ami megadja a főzeléknek a főzelék voltát! Liszt nélkül a főzelék nem is főzelék! És a további kétkedő arc láttán tovább magyarázunk, hogy persze ne essen kétségbe, ettől még nem lesz liszt íze az ételnek. Szétfőzzük mi azt rendesen, sőt előbb magát a lisztet is előkészítjük, mert olajon megpirítjuk, és csak utána adjuk a zöldséghez, és aztán még ott is tovább fő, és végül már nem is érezni, hogy liszt van az ételben! Egyébként is, attól lesz olyan szép sűrű és kellemes szaftú! – lelkesedünk továbbra is.

Az esetek többségében azonban akárhogy is magyarázunk, szavakkal nem tudunk egyetlen külföldiből se főzelék-fant faragni. Marad a furcsálló arckifejezés, a tartózkodó tekintet.

Én szófecsérlés helyett jobb szeretek biztosra menni: kóstoltatok. Az mindig bejön!